Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Tarján Tamás: Sötét szájzugok (A Nagy Lajos-i szituáció)
Tarján Tamás Sötét szájzugok A Nagy Lajos-i szituáció Ki a magyar irodalom legnagyobb szatirikus írója? Könnyítsük meg saját dolgunkat, és - hogy például Arany János vagy Petőfi Sándor e téren is kivételes talentumával ne kelljen számot vetnünk - kérdezzünk így: ki (volt) a 20. századi magyar irodalom legjelentékenyebb szatirikusa? Oldjuk fel a (volt) zárójeleit: a már elhunytak sorából ki volt, akit az elsőség megillet? A közvélekedés - és az irodalomtörténet - hajlik arra: e babér legyen Karinthy Frigyes koszorúja. Az így írtok ti (az 1912-es kötet, illetve a nyolcszáz oldalra terebélyesedő termés), a tervezett és részben elkészült „Enciklopédia" szerzője esetében nem is szükséges bővebb indoklás. Spiró György nemrég egy nyilvános levelében - a 2007-es Alföld-díjat megköszönve - expressis verbis Hamvas Bélának juttatta a pálmát. Kifejtés nélkül, de mély meggyőződéssel, valamint (egy épp elkészült dramatizálása, lehet a biztosíték rá: a Szilveszter) nyilván megszívlelendő érvekkel tarsolyában. Jelen sorok írója a Tersánszky Józsi Jenő-életműbe beleásva magát úgy véli: Tersánszky is jó eséllyel indulna e képzeletbeli címért. A szatirikus látás világképének, kritikai erkölcsének és stiláris koncipiálásának hármasa nála, a Kakuk Marci szerzőjénél tökéletes egységben, a monotematikus, repetitív gyakorlat által felerősítve működik. Természetesen az „ítélkezés" részletezett szempontjai híján mindössze névkereső játékba bocsátkoztunk (melyet folytathatnánk is), és csupán a 20. századi hazai epikát látogatva. Ebben a sorban előkelő helyre aspirálhatna - öntudata, büszkesége alapján nyilván aspirálna! - a százhuszonöt esztendeje (1883. február 5-én, Apostag-Tabánitelekpusztán, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében) született Nagy Lajos is. A régebbi (1985-1990 előtti) szakirodalom máig érvényes része bőven szolgáltat argumentumot arra (elfogult és elfogulatlan kortársaktól kezdve fiatalabb barátokon és sorstanúkon át az utókor kutatóiig), hogy (a különböző műfajokat: regényt, publicisztikát, elbeszélést, a - netán líra- vagy drámakifigurázó - paródiát együtt szemlélve) 20. századi prózánk nagy szatirikus triumvirátusát Karinthy, Nagy és Tersánszky alkotja. A százéves Nyugat első nemzedékének azok a klasszikusai, akiket Móricz Zsigmond és Krúdy Gyula piedesztáljára sosem emelt a kánon. Amennyiben azonban az irodalomtudományi diszciplína egyelőre legfrissebb monumentális, háromkötetes művét, A magyar irodalom történetei (2007) címűt ütjük fel, Nagy Lajosnak még érdemes, ünneplendő írói létével kapcsolatban is kételyeink támadhatnak. „Önjogon", saját maradandó alkotásai kapcsán egyetlenegy említést sem nyert, csakis mellékes szerepben léphet itt a nyilvánosság elé. (Nem járt sokkal jobban Tersánszky sem. Karinthyt pedig elsősorban - Tímár György kései, remek szó-tisztelgését kölcsönözve - a karinthkatúrák fémjelzik.) 90
