Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 7-8. szám - Rettegés a ráérő időtől (Beszélgetés Fliegauf Benedekkel)
ehhez képest van egy nagybetűs valóság. Azt gondoltam, hogy van igazi világ, amit azok látnak, akik elég erősek ahhoz, hogy megszabaduljanak a hamis illúzióktól. Most azt gondolom, hogy csak illúziók vannak, és mögöttük nincs semmi. Az IGAZSÁG legkevésbé. Az úgynevezett realitás nem más, mint az emberek illúzióinak a metszete. Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor egy ötéves gyerek világmodellje, amiben jó esetben nyüzsögnek a vörös süveges manók és seprűn lovagló boszorkányok, egészen pontosan annyira objektív, mint mondjuk a BBC híradója. Mondok egy példát az agykutatásból. Az, hogy a gondolkodás nem más, mint a szinapszisok közötti interakció, semmivel sem mond többet, mintha azt mondjuk - az ötéveseknél maradva -, hogy vörös süveges manók rohangálnak a fejünkben apró sürgönyökkel a kezükben. Nem tudom eldönteni, hogy a gyönyörűségtől vagy a rettegéstől borzongok, amikor erre gondolok. Azt hiszem, inkább a gyönyörűségtől. Arra is nemrégen ébredtem rá, hogy nemcsak munka, de az érzéseink, a gondolataink, sőt még a cselekedeteink sem határozzák meg végső értékünket. Mindannyiunkban van egy olyan belső mag, amit én valamiért egy fehéren izzó apró gömbként képzelek el. Ez a mag - legnagyobb szerencsénkre - hozzáférhetetlen számunkra. Mindegy, hogy mit gondolunk. Mindegy, hogy mit érzünk. Mindegy, hogy mit cselekszünk. Teréz anyában vagy Pol Pótban ugyanúgy benne volt ez az egyetemes, elpusztíthatatlan érték. Valahogy úgy, mint ahogy mondjuk mind a kettejüknek volt tüdeje meg talpa. A gonoszság és a jóság nem a lelkünk legmélyén húzódik. Az erkölcs pusztán a személyiségünk játszótere. És a személyiség csak egy pici kis szolgája a lelkűnknek. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet elítélni azt, aki másoknak árt. Sőt, néha muszáj ilyen ítéletet alkotni. Én azonban nagyon fontosnak tartom, hogy néha ebből a - ha tetszik - madártávlatból is rátekintsünk saját magunkra. Nemrégen értettem meg, hogy mit jelent a beavatás. Aki művészettel foglalkozik, az nem kerülheti meg ezt a kérdést. Abban szerintem egyetértünk, hogy szívesen hisszük azt, hogy beavatottak vagyunk. Valamiért jó nekünk, ha azt mondhatjuk, valami olyasminek vagyunk a részesei, aminek más nem. Én és a barátaim benne vagyunk, de ti és mások nem lehettek benne. Ilyen minden egyház és minden klub és csoportosulás. Sokféle szintje van a beavatásnak, de engem most csak az ismeretelméleti, vagy ha tetszik, spirituális oldala foglalkoztat a dolognak. Fontos pillanat volt az életemben, amikor rájöttem, hogy nem létezik beavatás. Régebben annyira romantikusan gondolkodtam, hogy azt hittem, van valamilyen tudás, amit ha eléggé megfigyelek, akkor én is elsajátíthatok. Tudás, ami egyetemes, és mint valami titkos sorminta, el van rejtve a kultúrtörténetben. Elképzelhetjük úgy is, mintha az univerzum egyfajta ördöglakat lenne. Azt hittem, ha megvan a kulcs, akkor minden rendben. Nem egy vasból reszelt kulcsot képzeltem el. Azt hittem, hogy a megoldás ideákból áll össze. Az ideák darabjai bölcs emberek koponyájában vagy régen megírt könyvekben lelhetők fel. Nekem az a dolgom, hogy összerakjam ezeket a darabokat, és akkor kezemben lesz a kulcs. Ha megvan a kulcs - gondoltam -, akkor majd kinyitom vele az ördöglakatot, és aztán az ajtón túl feltárul előttem az igazi univerzum. Nem is tudom, 113
