Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 7-8. szám - „Volt egy víz alatti palotám” (Beszélgetés Péterfy Gergellyel)
másik világ, amiben egy - ma azt mondanám, hogy bizantinikusan túldíszített - palota állt. Minden, ami ornamentikaként jelentkezett nekem, az mind valami olyasmi volt, amire a családban azt mondták, hogy szép. Például a családi ékszerek, amiket időnként, ünnepi alkalmakkor elővettek és meg lehetett nézni. Vagy a gombok, a családban leszakadt gombok, amik száz évre visszamenőleg egy dobozba gyűltek. Ebből aztán lett egy komoly diakronikus gombkollekció. Volt érem- és pénzgyűjtemény is, habár nem volt senki igazán gyűjtő ebből a szempontból. Rendszeresítve volt egy doboz, amibe, ha kezükbe akadt egy-egy régi pénz vagy érme, azt beledobták. Akkoriban a Buda-vár tövében, a Tabánban laktunk. Oda vittek sétálni, így maradhatott meg bennem a tabáni templom díszítettsége is, meg a palota, az Ybl-bazár, ahol akkoriban apám szobrászműterme volt. Tehát mindazt, amit szépnek mondtak, én azt levittem oda, abba a víz alatti világomba. Persze egy őrületes eklektikában egyesültek ezek az ornamensek. Gombokból, pénzekből, faragványokból, ékszerekből lett ez az egész összerakva. Én ott valami uralkodó voltam, és jöttem-mentem a tök üres, óriási palotában. Két-három éves voltam ekkor, és ha a szüleim letettek valahol, akkor én órákig csak ültem és ezen fantáziáltam. Ezzel függ össze az első furcsa élményem az idővel. Ezek a fantáziában eltöltött idők egészen más természetűek voltak, mint a játékban, a kinti életben való jövés-menésben eltöltött idők. Mert, ha ezt egy víz metaforával lehetne megfogni, akkor az előbbi egy tömör, nyugodt vízfelület, az utóbbi pedig egy zaklatott, patakszerű víz, aminek nem tudsz belemenni a mélyébe, mert állandóan zúdul, zubog. Megfoghatatlan. Egy patakot önmagában nem tudsz megtapasztalni, mert az kövek és különféle köveken átbukó nyugtalan vízfelületeknek a koktélja. Ebben a víz alatti palotában nem volt nekem népem, nem volt ez egy feudális helyzet. Nem volt birodalmam. Teljesen egyedül voltam benne. Ez volt a legjobb. Ez meglehetősen történetszegény fantázia, mert eseményekben ott nem nagyon vettem részt. Csak ott voltam és élveztem azt a szépséget. Ez nagyon sok időt vett el minden napomból. Általános csodálkozás vett körül ez ügyben, hogy hát ezzel a gyerekkel valami nincs rendben. De voltak, akik ezt támogatták, mert a családomra jellemző volt egy efféle fantáziálgatási kultusz, mint a művészcsaládokban általában. Egy ilyen támogatott fantáziából rendszerint pedig nem lehet ép ésszel kijönni. Tehát volt ez a belül töltött idő és volt a kívül töltött idő. A kívül töltött időben az alapélményem az unalom volt. Úgy emlékszem, hogy a hetvenes években én félelmetes mennyiségűt unatkoztam. Az óvoda és az iskola utáni délutánok, és maga az iskola, ahol mindig álmossággal küzdöttem, a nyaralóban töltött vasárnapok, ahol nem tudsz mit kezdeni magaddal, mind-mind az unalomhoz kötődtek. Poros, szürke utcák, suksükölő konyhás nénik, hosszú, reménytelen buszozások a Dunakanyarba Kádár János Magyarországán. Erre csak az nyújtott megoldást, hogy amikor kamaszodni kezdtem, ez az egész külső idő magától kapott egy olyan üzemanyagot, amitől fel tudott gyorsulni. Innentől már el tudtam tölteni a külső időmet olyasmikkel, amikhez már nem kötődött az unalom. Tíz, tizenegy éves korom óta már nem is unatkoztam soha.- És mi lett a víz alatti palotáddal, megszűnt? 54
