Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 7-8. szám - „Volt egy víz alatti palotám” (Beszélgetés Péterfy Gergellyel)

- Nem szűnt meg, mert jött az olvasás, ami megint ugyanaz a révület. Később ezek a belső utazások egy jó időre elgyérültek, és aztán csak a kamaszkorom végétől kezdtek újra felerősödni. Most pedig már annyira csak ez a belső idő van, hogy a memóriám tulajdonképpen már nem is tárol külső időben eltöltött dolgokat. Nagyon nehezen tudok visszaemlékezni az előző napra. Sőt, szinte kórosan nem tudok már visszaemlékezni a világban eltöltött időmre. Csak arra tudok visszaemlékezni, hogy tegnap min gondolkodtam, vagy tegnap milyen fantáziában, plusz gondolkodásban vettem részt. Ennek a memóriaszála vagy a neuronjai nem annyira belül vannak, hanem inkább a papíron, hogyha éppen írok, a vonalakban. Azáltal tudok visszamenni és felvenni egy folyamatosságot az időben. Vagy hát magában az emlékezetben is, egy másik tárhelyen. De nekem már tényleg aggasztó és bosszantó, hogy szinte hetente előfordul, hogy rácsodál­kozom az autómra, a házamra, a gyerekeimre. Te úristen, én itt lakom, ezek az én gyerekeim? Annyira új tud lenni minden, mintha abszolút nem is ismerném, mintha soha nem is lett volna közöm hozzá. És hát elég veszélyesen tágul ez az olló, aminek az egyik szára a belül, a másik szára pedig a kívül töltött idő. Az írás mindig a belső időből jön, a külső idő kudarcából, és minden diadala ellenére a belső idő kudarcából is. Volt ennek egy viszonylag reflektálatlanabb időszaka. Azóta lett reflektáltabb, és ezáltal súlyosabb is, amióta volt egy nagyon érdekes élményem, amikor az éle­tem egy nehéz szakaszában pszichiáterhez fordultam, aki imaginációs technikát használt. Én nem foglalkoztam és nem is foglalkozom ezoterikával, sajnos pszi­chológiával sem, és jungiánus sem vagyok. Semmi ilyen rendszeres vagy rend- szertelen tudományt nem művelek, mert a tudományok többnyire hétfőkből és keddekből állnak, amelyekhez nekem nem sok közöm maradt. De kiderült, hogy az, ami körülbelül harminc évig csak sejtésszinten volt, hogy ez a fantáziavilág és az az idő, ami ott van, az a valóságos idő nekem. És ez egyre, azt is mondhatom, hogy napról napra tudatosabb, ha szabad ilyen paradoxonnal élni.-Mi a tudatosság benned, a belső idő mint valóságos idő tényét tekintve, a felvál­lalás, a használat, a megélés?- Azáltal, hogy megerősített egy számomra hiteles ember abban, hogy ez az idő és ez a világ olyan, amivel valóban tudok bánni, már felvállalom, használom és megélem. Az első könyveimet még abból a világból hoztam, mondjuk így: a palotából. Akkoriban még szétválasztottam, hogy igen, van az írás ideje, amikor ebben vagyok - ami nagyon jó, meg nagyon izgalmas, meg tényleg vár az ember ezekre a pillanatokra, hogy most bele tud menni vagy nem tud belemenni, és ezt egy ihletettebb helyzetnek gondolta el -, szemben a nem ihletettebb, hétköznapi helyzettel. Na most az, hogy egy „ihletettebb állapotban" vagyok, az már nem függ össze direkt módon az írással. Az van, hogy a napjaim szinte csak ebben a ráérő időben telnek. Vezetés közben veszem ezt észre, hogy levezettem harminc­negyven kilométert anélkül, hogy észrevettem volna, hogy vezetek. Azt tudom, hogy hol járok, mert megyek A pontból B pontba, csak egyszerűen észreveszem, hogy úristen, én közben végig vezettem. És hogyhogy? Mert nem emlékszem semmire, hogy hol és hogyan vettem be egy kanyart. Nem tudom visszakövetni az időt. Miközben mögöttem gyerekek, feleség, akiket biztonságban szállítok 55

Next

/
Oldalképek
Tartalom