Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 7-8. szám - A Nulladik óra (Beszélgetés Jánossy Lajossal)

lálkozók: mintha az lett volna az egyetlen, igazi, érvényes élet, mintha ottfelejtő- dött volna valami. Szerintem meg mindenkin egyenként múlik, hogy otthagyja-e, ottfelejti-e, vagy sem az életét az öltözőben. Én jól éreztem magam akkor, meg rettenetesen éreztem magam akkor. Küzdelmes keresés volt, önmagámnak, a saját személynek keresése. Mindenkinek a saját akadálypályája. Az esetemben például Simon Balázs jelenlétének mágikus realizmusa, vonzó és fenyegető alakja, a napi izgalom és bűvölet a közelében, ugyanakkor a félelem az elveszéstől, sőt a megsemmisüléstől. Ha már egyszer Thomas Mann felmerült, persze nem véletlenül, emlékeztetve akkori életünkben betöltött fejedelmi szerepére, akkor jöjjön még egyszer: Márió és a varázsló. Balázs bárkit le tudott nyűgözni észjárásával és nyíltságával, el tudott kötelezni retorikájával, meg tudott tömi érveivel. Szinte bármit megtehetett. És ez itt most nem szemrehányás vagy számonkérés, és nem kegyeletből vagyok megengedő: egy tizennégy éves embertől nem kérem számon, hogy a másik személyes szabadságát tisztelje, arra a saját szabadságának bizonyos lehetőségeiről lemondva legyen figyelemmel. Benne olyan szuggesztív lelki töltet volt és szellemi fölény, aminek nem tudott korlátot szabni. És szere- tetéhség volt benne, ami korfüggetlenül nehezen megformálható, párbeszédre bírható érzés. A kíméletlen, kizárólagosságra törő ítélkezés hajlama is jellemezte. Előrehaladott intellektuális kora kérlelhetetlenségre, szikrázó elmeéle az esztétikai és az etikai bíró szerepére csábította: keményen el tudott bánni művekkel és emberekkel. Az attitűd ragadós és vonzó volt. Németh Gábor mondogatta régebben a kritikáimról, és jó, hogy mondta, hogy van bennem egy iskolamesteri szigorúság, kérlelhetetlen megmondás. Ez a régi nyom abból az időből valóban sokáig elkísért.

Hogy Simon Balázs a barátom volt-e, engem a barátjának érzett-e; szinte irreleváns kérdés, azaz megválaszolhatatlan. Mindegy, mit mondtunk akkoriban egymásnak és magunknak erről. Kapcsolatunkat sorsszerűnek látom, mind a mai napig döbbent fájdalom fog el, ha arra gondolok, hogy ennek a mély áramú történetnek hány fázisa marad most már - a földi idő tekintetében - örökre meg- élhetetlen.

Sokat kellett, és mivel természete szerint ez a „művelet" befejezhetetlen: kell dolgozni magamon, hogy az esendőségekkel, az esettségekkel, a törésekkel szemben, legyenek azok emberi vagy művészi gyengeségek, inkább megengedő, és főleg megértő legyek. Legalább: megengedőbb és megértőbb. Állandó mérkőzés, hogy el tudjam engedni magam, hogy ne feszüljek rá a felismerésekre, amelyek pillanatok alatt rögeszmékké dermedhetnek, ha körömszakadtáig ragaszkodunk hozzájuk.

A barátságnak rendkívüli fontossága van. De még nagyobb a barátságosságnak. Utóbbi a nehezebb, hiszen nem napi szinten „kifizetődő" alapállás, nehezebb feltölteni vagy töltés alatt tartani. Nem „csereszabatos" attitűd, nem a visszaigazolások éltetik. Karbantartása állandó figyelmet és nyitottságot követel. Nem kérkednék azzal, hogy mindig barátságos vagyok.

Az én szabad időm részben az előbbi kontextusban formálódott, és ebben egyfajta életidegenség is volt. A lázadás a szabad időért történik, azt hiszem, harc a saját időért, magadért, az élet különböző, kötött időbeosztású, tehát tartalmú for40