Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 7-8. szám - „Mitől lenne szabad?” (Beszélgetés Sári Lászlóval)
unaloműzés, mert ebben az esetben - a filmek túlnyomó többségét tekintve - bizonyos, hogy nem támadnak bennünk kérdések, gondolatok. Ha azonban a film véletlenül mégis kérdéseket tesz föl (akár csak úgy általában), s nem engedi, hogy gondolattalanul menjünk tovább, máris megint ott tartunk, hogy nincs ún. szabad idő, oda a ráérés, a gondtalanság. A jó válaszokra ugyanis nem létezik elegendő idő. Ha tisztességesen akarunk megfelelni akár a legegyszerűbb kérdésre is, akkor nagyon könnyen eljuthatunk, mondjuk, az ontológiáig, s attól fogva örökös, izgatott töprengéssé válik az életünk. És ha több életünk lenne, épp ilyen lenne valamennyi. Különös, hogy akik nem tűnődnek a világról, nem törik a fejüket jó kérdéseken és jó válaszokon, azoknak végtelennek, „agyonüthetetlennek" látszik a rendelkezésükre álló idő. Akiknek pedig tényleg szükségük lenne rá, mert tudnának vele mit kezdeni, azoknak meg soha nincs belőle elég. A szabad idő agyonütése egyébként sokak életében épp olyan óriási erőfeszítéssel történik, mint a munkaidő eltöltése, túlélése. Másképpen fogalmazva, épp annyira rosszul érzik magukat szabadidejükben is, mint a munkahelyükön munkaidőben. Hiába nevezik wellness-programnak a szabadidő-programokat, vagyis hiába tesznek egyenlőségjelet a könnyű, jó élet és a szabadidő közé, ez is épp olyan izzadságszagú náluk, mint a robot. Sőt, talán nagyobb munkával valósul meg egy-egy ilyen szabadon választott program, mint a kötelező. Ez azért fordulhat elő, mert mind a kettőben a mindenáron való teljesítés erőfeszítése van jelen. Munkaidőben is, szabad időben is teljesítünk. Munkaidőben a munkaerőnk maximális kihasználtsága valósul meg, szabad időben a „munkaerőnk tervszerű újratermelése". Megint csak megkérdezhetjük: miféle szabad időről beszélünk tehát? Vagy halálra unjuk, vagy halálra dolgozzuk magunkat munkaidőben és „szabad időben" egyformán. Egyik sem igazán méltó időtöltés. Időt nyer - ez is egy képtelen nyugati fogalom. Az egész nyugati kultúra erre a törekvésre épül. Ha előbb készülünk el valamivel, mint amennyi időt szántunk rá, akkor időt nyerünk. így érezzük, ezt valljuk, ezt mondjuk. Hát rosszul mondjuk, mert nem nyerünk időt, időt nem lehet nyerni. Ugyan honnan nyernénk? Hogy semmivel sem érdemes sietni, azt keleten - még a mai keleten is - jól láthatja az ember. Mert ha a többi nem siet, akkor te sem tudsz sietni. Sőt, még haladni is képtelenség. Például egy távolsági autóbuszjegyet megvenni, még a legjobb infrastruktúrájú indiai városban, Delhiben is gyakran egy napba telik. És akkor még egyáltalán nem biztos, hogy az a busz másnap tényleg ott lesz a megállóban, valóban elindul, és valóban akkor ér úti céljához, amikorra ígérték. Éppen ezért Indiában jobb, ha az ember nem is gondol rá, hogy mikor ér oda valahová. Az sem biztos, hogy odaér egyáltalán. Elmesélek egy esetet, ami velem történt meg azon a tájon. Az eseményeknek ún. történelmi, sőt történelem előtti okai vannak. Az indiai szubkontinens, úgy hatvanmillió évvel ezelőtt, nekiütközött az eurázsiai kontinensnek, és ez az ütközés - ami egyébként létrehozta a Himaláját - még ma is tart. Az ütközéstől még ma is gyúródnék és egyre magasabbak a hegyek. Észak-Indiában évente egy egész centimétert is nőnek. Az örökös mozgás miatt ezért lehetetlenség ott utakat építeni. Ha India a leggazdagabb állam lenne a világon, akkor sem lenne érdemes jó utakat építenie, mert a hegy ledobja magáról az aszfaltot. Ráadásul a monszun 6
