Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Alföldy Jenő: Ahogy a csillag megy az égen (Lázár Ervin: Napló)

Egyetemista koromban megragadott az a lecke, hogy a modemeknél miként válik el egymástól az élet és a költészet, s szerencsés esetben hogyan találnak ismét egymásra növekvő kerülőkkel, egyre nagyobb írói küzdelem árán. Lázár Ervin Naplója azért vonzó olvasmány, mert közvetlenül érintkezik benne a mindennapi lét és a poézis, a valóság és az irodalom, de a hasadással, sőt a széteséssel folytatott küzdelem és az új egység megszenvedése nála sem marad el. Az életben a kapcsolatteremtés nagymestere volt, de ez a szerep jórészt a természetéből, életerejéből táplálkozott, emez pedig egyre inkább megfogyatkozott, ahogy öregedett. A modem élet számos jelensége is fárasztotta. Újra és újra kihátrált a fővárosi élet forgatagából, visszahúzódott szülőföldjére, a kisszékelyi parasztházba. Ezt kívánta belső értékrendje, jól felfogott lelki önvédelme és írói érdeke. Igaz, sokszor ott is utolérte a diszkózene dübörgése, és azilum ide, azilum oda, a szigetelés nélküli vályogfalak csúzos nyirkossága nem tett jót öreg csontjainak. Amikor már nem tehetett mást, akkor is nehezen mondott le bölcsőhelyéről, ahol sárgarigóhangon trillázó szajkó, őszapó és gyurgyalag látogatta, egy rozsdafarkú-házaspár költözött a villanyóra szekrényébe, s ha igaz, nyestet, sőt borzot is kilesett a környéken.

„Konzervatív" alkotó vajon? Nem szívesen kedveznék ennek a sokszor elhamarkodott besorolásnak. Ha netán az volna, akkor is élek a fenntartással, hogy nem a múlt konzervatívja, hanem a jövőé. Semmi köze a begyöpösödött, gépromboló naturistákhoz (hát még a naturalistákhoz!) és a múlt epigonjaihoz. Magához a régiséghez igen, mert előre-hátra meg tudta hosszabbítani létét. Fiatal ember volt még, amikor egyszer azt mondta: „én százhúsz éves vagyok". Nem úgy értette, mint a sok mindenből kiérdemesült koravének, akiknek annyi nőjük volt már, mint Kakuk Marcinak, és megjártak minden kupit és szerájt, mint Szindbád. Hanem úgy, hogy ő még ismerte az emberi létnek egy korábbi, természetesebb és a társas életet illetően összetartóbb állapotát, mint amilyenben élünk. Nem sírja vissza ezt az állapotot, de hitelesen fel tudja idézni, és közkinccsé teszi azt, ami belőle maradandó. És amit fölidéz belőle, maradandó is lesz, amíg csak olvasnak magyarul.

*

„Úr ír" - idézi Lázár Ervin elsőosztályos olvasókönyvünk első leckéjét (Móra Ferenc: Betűország virágos kertje). Úrnak lenni nem is olyan jó, mint sokan vélik, főként úgy, ahogy ő érti. Egy kis versében árulja el, mit ért rajta. Könyvében itt-ott verseket, versikéket is találunk, mert költőmód szeretett játszani a szavakkal. Nekem főként ez a verse emlékezetes:

Szolga szerettem volna lenni Nagy jó uramnak megfelelni De hitehagyott úr lett belőlem Fázok magányban fővök a gőgben.

Az önellentmondás tetszik benne. Hitehagyottnak nevezi magát, pedig nagyfokú alázatot és hitet éreztet az iránt, akit a régi, patriarchális világra emlékeztetőén „nagy jó uram"-nak nevez. A hit jele, ha valaki hitetlenséggel gyanúsítja, vádolja magát. Efféle paradoxonszerű következetlenségek másutt is észrevehetők írásaiban. Egyszer ezt jegyzi föl: „Nagy Lacika álomfeljegyzéseinek olvastán tudatosodott bennem, hogy az álmok mások számára érdektelenek. Lehet, hogy a magunk számára is?" Ennek ellenére a Napló jelentős részét az álmaira szánja. Itt-ott meg is jegyzi, hogy álombéli kalandja milyen valóságmozzanatokra vezethető vissza. De semmiféle mélylélektani következtetést nem von le a „mindennapi agyvérszegénység" állapotában átéltekből. Kerül minden fontoskodást.

Mit akart hát az álmaival? Én azt gondolom, hogy a szó legtermészetesebb értelmében életfunkciónak tekintette az álmodást. Almait megbecsülte, mert azok is vele történtek. Az alvás is egyfajta létezésmód. Nem csupán pihenés, nem az élet eseménytelen szünete, hanem sajátos világ, amelyben zavaros és megmagyarázhatatlan jelenségek tanúi - vagy éppen szenvedő alanyai - vagyunk. Tapasztalat ez is, nem szabad lebecsülni. Életünk egyharmadát alvással töltjük, és mulasztást követnénk el, ha nyomtalanul hagynánk elillanni álmainkat, csak erőpocsékolás, ha mindenáron a tényva- lóságra vonatkoztatjuk őket.

Másért is fontosak Lázár Ervinnek az álmok: mesefantáziáját iskolázta rajtuk. A „valóságtól" általában is szívesen elszakad az író, hogy a különösben szemlélje az általánosat. Ez a szakállas közhely nem a kukába való, néha érdemes elővenni. Ha pontosan akarjuk leírni az álmainkat, nagyobb erőfeszítésekre kényszerülünk, mintha csip-csup napi dolgainkat, jövésmenésünket rögzítenénk. írói ujjgyakorlat tehát.

Lázár Ervin szeretett írni, amikor jó szelek hajtották vitorláit, és nem volt jobb dolga. De utálta az írást, amikor tolla nem engedelmeskedett a szándékának, vagy amikor kisütött a nap, és a friss tavaszi szellő sürgősebb tennivalókra csábította. A kötelesség rossz ihletője volt (legalábbis ő így érezte; sze126