Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6. szám - Alföldy Jenő: Ahogy a csillag megy az égen (Lázár Ervin: Napló)
rintem észre sem vette, hogyan felejtkezik bele a kínkeservesen elkezdett munkába). Lustának tartotta magát és szétszórtnak - ám ez nagyon megtévesztő. Finnyás ízlése és írói büszkesége nem engedte, hogy olyan dolgokról írjon, amelyeket nem a legbelső hajlamai diktáltak. Egy helyütt elárulja, hogy szerencsés tulajdonságának tartja a restségét. Ez védte meg attól, hogy középszerűségre csábító feladatokat teljesítsen. Regényt csak egyet írt a felnőtteknek, A fehér tigrist, így tudta meg, hogy ez a műfaj nem neki való. Jesse Owens vagy Joe Lewis ne hosszú távon, hanem vágtaszámokban induljon el, ha nyerni akar. Lustaságában becsületesség rejlett. Arra gondolt, milyen jó, hogy nem ontotta magából a műveket, mennyi fölösleget „termelnek" egyesek a nagy szorgalmukkal. Idős korában egy kicsit hajlamossá vált a rosszkedvre, időnként rátört a depresszió. Ezzel együtt, azt hiszem, a boldog emberek közé tartozott, ha egyáltalán érdemes leírni ezt a szerfölött gyanús szót. De ki tudott nála jóízűbben tréfálkozni, nevetni, akár hahotázni? Enni, inni, átadni magát az egyszerű örömöknek. Játszani a szavakkal és a furcsa élethelyzetekkel. Ez is ő volt, nemcsak az a töprengő, néha tépelődő, lényegi munkatisztességgel megáldott írástudó, aki a könyv címlapfotójáról néz ránk. A Napló önnön műfajának nevét viseli címében. „[...] rendszeresen, folyamatosan írt, az események időrendje által meghatározott feljegyzések [...]. Témaköre és anyaga igen változatos. Tartalmazhatja az egyéni élet és alkotás kisebb-nagyobb eseményeit, hozzájuk fűződő gondolatokat és érzelmeket, a belső világ legszemélyesebb problémáit. Gyakran helyet kapnak benne a közélet időszerű eseményei is, ám minden közlés a személyiség sajátos megfigyelésein, a naplóíró egyéni kommentárjain keresztül jut kifejezésre, s valamilyen formában áthatja a szubjektivitás. [...] Készülhet a külvilágra, idegen olvasókra való tekintet nélkül, kizárólag a naplóíró számára, mintegy belső lelki kényszerből, a naplóírásért magáért [...]. Lehet »munkanapló«: írók és művészek gyakran olyan élettényeket, eseményeket, gondolatokat, beszélgetéseket stb. rögzítenek, melyek későbbi műveikhez nyersanyagul szolgálnak, vagy azok keletkezéstörténetét rögzítik. Más esetekben a szerző akarva-akaratlanul úgy válogatott és fogalmazott, hogy érezhető a mások által is történő elolvasás lehetőségének tudata, sőt igénye, noha eredetileg nem gondolt feljegyzéseinek megjelentetésére. J...J Hitelességével rendszerint hozzájárul írója személyiségének és korának megismeréséhez, nemritkán egy kialakult képet módosít, téves nézeteket és elképzeléseket helyesbít, vagy művek értelmezését segíti elő." Ez az idézet a Világirodalmi Lexikon napló szócikkéből való - szerzője Herczeg Gyula (N-O, Akadémiai Kiadó, 1984). E műfaji meghatározásnak szinte pontról pontra megfelel Lázár Ervin Naplója. Tipikus írói napló az övé. De nem azért lebilincselő, mert eleget tesz a műfaji kívánalmaknak, hanem mert lapról lapra és napról napra érdekesnek találjuk az írói személyiséget. „Akarva-akaratlanul" művészi írásmód, humor és bölcsesség jellemzi, akkor is, ha sok mindent nyers fogalmazásban közöl, és egy-egy szinonimabokorból csak a gépbe íráskor dönti el, hogy melyik igét, melléknevet vagy határozószót válassza. Ritkán gyakorlatias, de néha pénzügyi számításait is leírja, mintha mezőgazdász édesapjának munkáját végezné. A hosszú hónapokat, fél éveket fölemésztő kórházban fekvéseiről alig mond valamit. Talán a hallgatás mágiája, hogy ezeket nem „örökíti meg", inkább szünetel. Sokszor előfordul, hogy leírja egy nap dátumát, de aznap semmit sem jegyez föl. Ez arra utal, hogy szeretett volna írni valamit, de nem ment. „ Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen " - de a felhők időnként eltakarják a csillagokat, nem mindig látjuk járásukat. Gondfelhők, búfelhők, kocsmagőzfelhők, betegségfellegek. Az író akkor is dolgozik, amikor nem ír le semmit. De ő betartotta elvét, hogy ha nincs mondandója, akkor hallgasson. Utálta a „szófosást", és valahol hangot adott annak a véleményének, hogy egyes regényírók tücsköt-bogarat belezsúfolnak a munkájukba, ahelyett, hogy kisebb területen végeznének mélyfúrásokat. („Legyek kismester inkább, dolga-értő...", idézhetném Csanádi Imre ide illő versét.) Van azonban egy magvas ellenvetése a Wittgenstein-rajongók részére is. Előszeretettel idézgetik a filozófusnak azt a mondását, amely szerint amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Az író nem akar pápább lenni a pápánál egy másik vallás (vagyis a filozófia) egyházában, csakis az irodalom nevében mondja: ugyan mi a csodáról érdemes beszélni, ha nem arról, amiről nem lehet. Szentül hisz abban, hogy az avatott író érzékelteti a kimondhatatlant. Természetes tehát, hogy beszél róla. Ezt tették legjobb politikai íróink is évszázadokon át. De nemcsak ők, hanem az istenkeresők, az időt, a vágyat és egyéb sejtelmes dolgokat megragadok, a szerelemről, a halálról és a halhatatlanságról elmélkedők is. Mindebben illetékes volt Lázár Ervin, ezért vonta kétségbe a híres gondolkodó szavait, akinek szakfilozófiai rangját különben esze ágában sem volt megtépázni. A Napló nagy része valamelyik novella nyers változata. Ebből látható, hogy „lustaságból" jól meggondolta, mit ír le, mert keveset javított a már papírra tett szövegen. Az írást akkor is tréningnek tekintette, ha tisztán praktikus céllal vette kezébe kedvenc íróeszközét, a töltőtollat. Komikusán rémüldözött molyrágta, egyetlen sötét öltönye fölött, hogy na, most miben nyitja meg ünnepélyesen a kiállítást. Az apró gondok láthatóan szórakoztatták, élvezte bohém nagyvonalúságát. Családos 127
