Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Lengyel András: Az „esernyőjét elhagyó öreg tanár” és József Attila

igazi képe, az örök és változatlan ideák, szubstanciák világa. Az eleaták, de különösen Platon óta a filozófia nem is foglalkozik többé a jelenségek zavaros világával, hanem azok mögött a dolgok lényegét, szubstanciáját keresi. A szubstancia kifejezi azt, ami a világban állandó, változatlan, örök, ami önmagától és önmagában van, ami az esetlegességek mellett a »lényeget« fejezi ki. A szubstancia vagy szubstanciák keresése teszi ki a metafizika anyagát egészen napjainkig. Maga az »én« is szubstancia s mint tudjuk, az okkazionalizmustól a praestabilita harmóniáé elméletéig a legkülönbözőbb elméletek keletkeztek, melynek célja a szubstanciákból s azok kölcsönhatásából a való világot leszármaztatni'' (6.). Ám, s szempontunkból ez a figyelemre méltó, Erdős nem marad meg a lecke fölmondásánál, meghatározott nézőpontból „aktualizál". O Hume művét (Vizsgálódások az emberi értelemről) „minden idők legremekebb filozófiai művei közé" sorolja, s a mű fő érdemét „az »én« fogalmának és az okság elvének revíziója"-bein látja (6.). S okfejtése József Attila „metafizikája" szempontjából itt lesz igazán érdekessé. Erdős szerint ugyanis: „Az összes eddigi filozófiai rendszerek az »én« egységes, oszthatatlan, szubstanciális fogalmából indulnak ki. Azonban, ha elfogulatlan szemmel magunkba tekintünk, nem találunk ott mást, mint érzeteket és képzeteket. Ezen érzetek és képzetek közül kiemelkedik egy komplexum, melynek elemei részint testünkre, részint képzeteink összeköttetéseinek mikéntjére vonatkoznak. Ezek alkotják az »én«-t. Az »én« tehát nem valami külön metafizikai valóság, hanem képzetkapcsolat, mint minden más ún. tárgy. Nem állandó, nem változatlan, hanem képzeteinkkel, hangulatainkkal változik. Más énünk van gyermekkorunkban, más, ha aggastyánok vagyunk. Betegség, mérgezés, külső események megváltoztatják. Oly fölfogása ez az én fogalmának, amely igen közel áll a modern pszichológia fölfogásához, s még közelebb Mach speciális álláspontjához" (6.). S Erdős azt is tudta, hogy az én gyakorlati és absztrakt, tudományos fölfogása különbözik egymástól. „A gyakorlati élet számára az én fogalom a lehető legnagyobb fontossággal bír. Ezért ösztönszerűen elemi erővel lép fel. Szolgálatában áll az örömöket kereső és fájdalmakat kerülő akaratnak. A gyakorlati életben erre az énre vonatkoztatjuk minden élményünket, nagyjában elhatároljuk a »nem én«-től (pontos elhatárolás lehetetlen), s úgy érezzük, a világ megfejthető az én és a tárgyak kölcsönhatásából. A naiv realizmus (és egyúttal a filozófia) e felfogása egész életünkben érvényesül, az ént mint önálló végső princípiumot tekintjük, melyre vonatkoztatjuk a világ minden jelenségét. Egészen kivételes esetekben azonban, mikor nem praktikus kérdések megoldásáról van szó, mikor a megismerés nem mint eszköz, hanem mint öncél szerepel, eltekinthetünk ez egységtől, s elfogulatlanul vizsgálhatjuk a viszonyokat. S ekkor látjuk, hogy az én tulajdonképpen nem elemezhetetlen egész, hanem ellenkezőleg, rendkívül bonyolódott képződmény, ideális egység, mely a felfogás és cselekvés ökonómiája érdekében keletkezett" (8.). Az énnek ez a fölfogása a maga idejében meglepően „korszerű" volt - ha figyelünk, még Freud intencióit is fölfedezhetjük benne. S nagyon érdekes, hogy Erdős többé-kevésbé fölfogása súlyával is tisztában volt. Érzékelte a lehetséges megrendülést, amelyet az énnek egy ilyen értelmezése kiválthat. „Mintha elvesztenök lábunk alól a talajt. A világ szétesik elemeire s vele együtt az én is" (9.). Ám e pozíció - szándékai szerint- egyáltalán nem a relativizálás pozíciója. Mach nyomán azt hangsúlyozza, hogy „az izolálás [így pl. az én önmaga általi elkülönítése is.] csak absztrakció eredménye, valójában minden csak a nagy általános világösszefüggés tagja" (9.). S Erdősnek ez a machiánus énfölfogása a maga sajátos kettősségével József Attila ihletfölfogása felé mutat. „Igen, minden képzetünk »én«-ünkre van vonatkoztatva, tehát van alanyi oldala, mert hisz minden érzetelem csak komplexumban lép föl. Azonban nyilvánvaló, hogy az a komplexum nem mindig a teljes tudatos, éber emberi én. Mert hiszen van tudatunk, érzünk az álomban, hipnózisban, eksztázisban, vannak állati öntudatok különböző fokozatokban" (9.). Azaz, ebben a fölfogásban, bár tételesen nem mondódik ki, implicite az is benne van, hogy a „nagy általános világösszefüggés" kifejezése- ha egyáltalán megtörténik - az énen keresztül történik meg. De nem a tudatos én normál megnyilatkozásaként, rutinszerűen. Erdős érvelésének persze nincsenek direkt esztétikai applikációi, ő nem ezt a kérdést bolygatta, így József Attila „metafizikáját" csak részlégéül