Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6. szám - Lengyel András: Az „esernyőjét elhagyó öreg tanár” és József Attila
mészettudományos tapasztalat filozófiai általánosítására törekedett. S figyelemre méltó, hogy Erdős az én tapasztalatát a „természettudományos" tapasztalat általánosításával ütközteti, ám az utóbbit az előbbivel „írja felül". Márpedig az ihletet valamiféle „harmadik szellemiség"-ként fölfogni igyekvő József Attila számára éppen ez a kontroverzia s a tudományos tapasztalatnak ez az énfüggő felülírása jöhetett jól. Értelmezésében ugyanis a műalkotás (az ihlet eredményeként) valami olyasmit „tud", amit a tudomány nem. A műalkotás nála sokkal inkább az én tapasztalata, semmint a természettudományos tapasztalat absztrakt általánosítása. Ha Erdős Lajos József Attila kezébe adta kevéssel előbb megjelent Mach-fordítását (márpedig ez nagy valószínűséggel állítható), akkor A fordító előszavából a költő legalább két, „metafizikája" szempontjából fontos összefüggés tematizációjával találkozhatott. Az egyik a képzet terminus gyakori funkciális szerepeltetése, a másik az én szerveződésének leírása. Erdős alapproblémája ugyanis az „ismeret eredete" [2.] volt, nézőpontja pedig ismeretkritikai - innen értelmezte Machot is. A két momentum persze József Attila szempontjából egyáltalán nem azonos súlyú és szerepű. A képzet terminussal „metafizikájában" maga is dolgozik, az én szerveződésének funkciója azonban csak mintegy potenciálisan van meg szövegeiben - a töredékekben éppen az ihlet működésének részletező leírása nincs már meg. Mindkettő azonban fontos. A képzet terminus Erdősnél is súllyal kerül elő. „Képzeteink és gondolataink [...]- írja Erdős- lemásolják a világot s minél teljesebb és pontosabb ez a lemásolás, annál jobban el tudunk igazodni a bonyolódottabb életviszonyok között. Gondolataink alkalmazkodnak a tényékhez, s ez alkalmazkodás helyességét mindannyiszor a tapasztalat igazolja. így jön létre az ismeret" (4.). Egy másik ide vonatkozó megjegyzése pedig azt az összefüggést hangsúlyozza, hogy „az emberi gondolkodás instinktive úgy alakul, hogy törekszik a tapasztalás eredményeit a lehető legrövidebben, legcélszerűbben, legkevesebb energiapazarlással összefoglalni" (4.). Szerinte ez, vagyis a „gondolkodás ökonómiájának elve vörös fonalként húzódik végig Mach történeti vizsgálatán" (5.). Majd egy harmadik szöveghelye összegző igénnyel mondja ki: „Képzeteinkkel és gondolatainkkal a világot akarjuk lemásolni, hogy gondolatainkkal mintegy meg tudjuk előzni e tényeket, hogy jósolni, s a jóslások alapján a körülményekhez alkalmazkodni tudjunk. Nyilvánvaló, hogy a lemásolási módok közt az lesz a legcélszerűbb, amely céljait a legkevesebb energiakifejtés árán éri el. A fogalomalkotás, a beszéd, az írás, általában a tudománynak minden segédeszköze ily módon fejlődtek ki. Ezek által vált lehetővé a tudomány, mivel ezek által vált társadalmi produktummá." Szerinte ugyanis a „generációk tapasztalatainak fölhalmozódása" szolgáltatja a tudományt (5.). A képzet és a gondolat azonban, mint ismeretes, József Attila „metafizikája" számára csak annyiban érdekes, amennyiben a harmadik szellemiség, az ihlet ezektől különbö- ződik el, ezekhez mérten más. József Attila „metafizikájában", mint az ihlethez elvezető egyik döntő mozzanat, az önlét (s az ezzel korrelativ fogalmak) az igazán „tűzközeliek", beszédesek. Az önlét ugyanis „alapadó valóság" (JATC 1/1:60. skk., vö. Lengyel András 2005. 53-69.). Ennek a terminusnak a fogalomtörténete persze messzire vezet: Descartes „ego cogito''-jától indulva az egzisztencialistákig lehet eljutni. A metamorfózis egyik — logikai - fázisa azonban mindenképpen az az értelmezés, amelyet - Hume, Mach, Bergson s mások alapján, mintegy eredményeiket összegezve - Erdős ad. Nála, kiindulásként, ezek a „[cjentrális jelentőségű fogalmak: 2. Az »En« 2. A »külvilág«, melyeknek kölcsönhatásából keletkezik a világkép. Hozzájuk csatlakozik még harmadiknak az okság elve, mely szerint a belső és a külső jelenségek végbemennek. Fejlettebb rendszerekben is megmaradnak az alapfogalmak, csak a nevük változik, Ding an sich-nak, szubstancia-nak hívják őket, mindenesetre azonban olyat jelentenek, ami az »én«-en kívül van, tőle független és arra hatást tesz” (5.). Ám e reláció magyarázatában - neki, a Mach-magyarázónak (!) - előföltevése érdekes mód platonizáló, metafizikus: „A tárgyak folyton változó sokasága mögött rejtőzik a világnak 110
