Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6. szám - Lengyel András: Az „esernyőjét elhagyó öreg tanár” és József Attila
Mindenekelőtt abból célszerű kiindulnunk, hogy Erdős Emst Mach filozófiájának egyik legjobb magyar ismerője és népszerűsítője volt. Már 1913-ban hosszú tanulmányt tett közzé Ernst Mach filozófiájáról (Huszadik Század, 1913. [1.] 409-425., 593-603.), majd- közvetlenül a költővel való személyes megismerkedése előtt - 1927-ben ő fordította le Mach fő művét, Az érzetek elemzését, s adta közre a Filozófiai írók Tára című, filozófiai alapszövegeket publikáló sorozatban. S mint utaltam már rá, ennek bevezetését is ő írta. Ha tehát egymás közt filozófiáról beszélgettek (márpedig nyilvánvalóan beszélgettek), Mach nézetei mindenképpen szóba kellett kerüljenek. Mach azonban, mint Erdős is elmondta róla, antimetafizikus volt, a „metafizikát" koncipiáló József Attila számára tehát - úgy gondolhatnánk - nem lehetett inspiráló. Am Erdős viszonya Mach filozófiájához merőben sajátos volt, egyszerre volt Machnak méltánylója és kritikusa. A fordító előszava című bevezetéséből kiderül, hogy szerinte Mach életműve alapvetően paradoxiális: Mach nem akart filozófiát csinálni, ám mégis filozófiát csinált, a metafizika ellen érvelt, és filozófiája mégis metafizikus. Sőt eredményei is, eufemisztikusan szólva, sajátosak. „Ernst Mach- Erdős értelmezése szerint - nem akar filozófiai rendszert adni, és mégis filozófiai rendszert ad, a természettudományi módszert viszi át a filozófiába, és az eredmény: ugyanolyan kudarc, mint amilyet akkor szenvedett el az emberi elme, midőn Spinoza az igazságért folytatott heroikus küzdelemben a matematikai módszert akarta alkalmazni. Ember alkotta gondolatkonstrukciók, úgy látszik, mindannyian magukon viselik eredetük bélyegét. Személyes szükségleteket elégítenek ki, és összeomlanak az elfogulatlan kritika előtt. Ugyanez az eset a Mach-féle világfelfogással is" (16. - a mű internetes edittiójából idézem.). S bár ennek ellenére úgy tartotta, hogy Mach „azon írók közé tartozik, akik megérdemlik, hogy olvassák őket", sőt úgy vélte, hogy „[kjevés író van a filozófia történetében, akitől annyit lehetne tanulni, mint őtőle" (16.), Machtól való distanciája jól érzékelhető. S szempontunkból figyelemre méltó, hogy a machi filozófiát bíráló pozíciója W. James és H. Bergson munkásságára alapozódik. Hivatkozik James Psychology, illetve Bergson L' évolution créatrice című művére, s rájuk hivatkozva mondja ki: „A James-Bergson-féle megvilágításnál [...] kitűnt, hogy Mach alapfeltevése a leghatározottabban tárgyi tévedésen alapul. Nincsenek »elemek«. Sajátságos tragikum van abban, hogy Mach a legnagyobb éleselméjűséggel küzdött egész életén át a materialisztikus atomizmus ellen és íme más atomizmus áldozata lett" (15.). S itt, e ponton eljutunk az Erdős és József Attila közötti első lényeges közös mozzanathoz: mint Vágó Márta egyik leveléből (JAlev 242.) tudjuk, ekkor József Attila is „bergsonistának" tudta és hirdette magát. A bergsoni inspirációk kérdése (s teoretikus státusa) mind Erdősnél, mind József Attilánál külön tanulmányt igényelne s érdemelne. A megértésnek e ponton alighanem messzire vezető következményei lennének a szövegkorpusz magyarázatában. Itt mégis csak egy mozzanatra szükséges külön figyelmet fordítanunk. Erdős, Machot bírálva, a „lélektan" eredményeire hivatkozva így ír: „Ha magamba tekintek, oly kép tárul elém, amely semmi máshoz sem hasonló, amit nem lehet szavakkal leírni, csak legföljebb képekkel érezhetővé tenni. Egy folyamot látok, ezerszínű folyamot, amely lassan hömpölyög, amely soha nem ismétli magát. Látok egy egységes sokféleséget és egy sokféleségben megnyilatkozó egységet. Mint egy végtelen, polifonikus zene hullámzik tova lelki életünk. Itt nincs megállás, nincs visszafordulás, nincs ismétlődés, az élet mindig új, állandóan teremti önmagát. Az élet, a gyakorlati szempontok, a cselekvés kényszerít arra, hogy megegyezéseket, ismétlődéseket absztraháljak ki ebből a soha meg nem ismétlődő folyamatból, azonban ezek az absztrakciók nem tekinthetők valóságnak. [...] Az élő folyamból erőszakkal kiemeljük az érzeteket, a képzeteket, amelyek cselekedeteinket irányítják, de ezek rögtön megdermednek, megmerevednek, holt sémákká lesznek, melyek már nem tudják előállítani a valóságot, azt, ami mindnyájunknak közvetlenül megnyilatkozik" (15.). Ez az interpretáció nyilvánvalóan nem originális fejtegetés, bergsoni eredete szembeötlő. De eredeti abban az értelemben, hogy egy olyan kontextusban jelenik meg, amelyik (ti. Mach elmélete) a ter109
