Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6. szám - Ferdinandy György: Captain Frank Nosti (Egy ’56-os magyar diák életútja)
én ültem a szobámban, és arra gondoltam, hogy mi a francnak ülök itt? Kell ez nekem?! Jó, hogy nem olyan nagy munka, de nem is kapok érte olyan nagy pénzt, ennek a hatezer dollárnak a dupláját is megkerestem annak idején. És akkor azt mondtam, hogy nekem ebből elegem van, köszönöm. Felmondtam, beledobáltam a táskámba a holmimat. Hazajöttem Magyarországra, visszaálltam a vitorlázórepülésre. Ha begurulok, mindig ilyen gyorsan hozom a döntéseimet. De ez a helyzet sem volt még végleges. Az első évben repültem kettőszázötven órát, a másodikban talán százötvenet, szóval egyre kevesebbet. Nagyon szeretem a vitorlázórepülést, de amikor már mit tudom én, hányadszor repülsz Polgárba háromszáz kilométert oda meg vissza, akkor mi van?! Meg aztán hol a hátam fájdult meg, hol pisilni kellett. Egy ilyen út barátok között is eltart egy fél napot. Úgyhogy vettem egy Nimbust, egy kétüléses motoros repülőt, és így repültem tovább. Ez is eltartott egy darabig. Amíg csak fel nem hívott egy dél-afrikai barátom, aki az Air France-nál dolgozott, hogy meg szeretné venni a Nimbusomat. Mondtam, hogy lehet róla szó. Megegyeztünk abban, hogy végigrepülöm még ezt az idényt, azután eladom nekik. Úgyis akkor jöttek volna a felülvizsgálatok, mert a gépeket minden öt évben szétszedik és tesztelik. Belekerült volna négy-öt milliómba ez a kis szórakozás. Az valahogy úgy van, hogy az ember lassan, lépésről lépésre feladja a repülést. Amikor eladtam a Nimbust, lett helyette a Stemme. Ez egy, hogy is mondjam, túragép, vitorlázómotoros, és volt egy eladó itt, a Farkas-hegyen. Nos, ez egy marha jó masina. Tény az, hogy nagyon megtetszett nekem. Nagyteljesítményű, az akkori világrekordokat mind Stemméve 1 repülték. Gondoltam, megveszem, azután majd felszállók vele reggel, átrepülök Ausztriába, vitorlázok egy marha nagyot az Alpok felett, és este szépen, nyugodtan haza. Első dolgom volt átvinni Dunakeszire. Ott voltam tag, szerettem ott lenni. És akkor, útközben ért az első figyelmeztetés. A légcsavar elkapott valami göröngyöt vagy vakondtúrást. Én is hibás voltam, a Stemmek a farkát nem szabad megemelni. Én pedig megszoktam, minden motoros gépnél az a rutin, hogy az ember egy kicsit megemeli, hogy jobban gyorsuljon. Odalett a légcsavar. Beletelt három hónapba, mire leszereltük és elvittem Berlinbe. Személyi poggyászként, át a német vámon, azután visszafelé, a magyaron. Ott, a német határon volt egy marha nagy vitám. Nem értettem, hogy miért. Hülyék azok is, miért lennének okosabbak, mint a magyar vámosok?! Mert hát német légcsavar, és nekem házam van Berlinben, mit kekeckednek vele, ide hoztam javítani! Itt vágták először a fejemhez, hogy idegen vagyok. Visszafelé meg azt, hogy magyar származású, és ez még az idegennél is fájdalmasabb. Azelőtt naponta hatszor is keresztülmentem mindenféle vámon, de sehol se mondtak ilyesmit egy amerikainak. Mindegy, túl voltam ezen is. Végre tudtam repülni a Stemmével. És akkor jött a második figyelmeztetés, ez már komolyabb. Ketten indultunk útnak, egy másik pilóta meg én. Átvittük Ferihegyre a gépet, onnan startoltunk. Ott, a Ferihegyen megkaptuk az időjárásjelentést, a repülési tervet, mindent, Csehországon keresztül, Prága, egészen Berlinig. 90
