Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6. szám - Ferdinandy György: Captain Frank Nosti (Egy ’56-os magyar diák életútja)
hogy ha bekapcsolta, villogott az oldalán az index. Nálunk akkor még nem létezett ilyen. Az index egy ilyen piros nejlon volt, ami - ha nem vigyázott - fejbe vágta az embert, mivelhogy állandóan integetett. Ez volt az első nagy műszaki dolog, amit felfedeztem. Meg aztán voltak ezek a háromkerekű BMW Isetták, amik nagyon tetszettek nekem. Úgy gondoltam, hogy ott maradok Ausztriában, Damischéknál. És hogy Bécs- ben fejezem be az egyetemet. A lány veszettül csinos kis fruska volt; tizennégy éves, kék szemű, szőke. Ott kellett elosonnia az ágyam mellett a fürdőszobába menet, kurta ingecske volt rajta, akkoriban ez volt a divat, a baby-doll, én meg direkt lehúztam magamról a takarót. Mindegy, rendes lány volt, úgy tett, mint aki nem látta meg. Ha ott maradok náluk a házban, másképp alakult volna az életem. De nem úgy alakult. Bent Bécsben voltak irodák, ahol ösztöndíjakat osztogattak. Elmentem én is, kitöltöttem a papírokat. Hogy hová jártam, és hogy mennyi ideig. Föl kellett sorolni az országokat, ahová menni akart az ember. Én Ausztriát vettem elsőnek, mert már ott voltam, és volt egy család, akinél el tudtam képzelni az életemet. De a felsorolásban valahol jött az is, hogy Anglia, mert pár nap múlva behívatott a British Council, ahol angol professzorok ültek az asztal túlsó oldalán. Magyarul kérdezgettek, és lefordították nekik a válaszomat. Pár nap múlva táviratot küldtek, hogy elfogadtak. Én pedig nem tudtam, mit csináljak. Emlékszem, először összegyűrtem, széttéptem a táviratot. Az az igazság, hogy megszerettem Ausztriát ez alatt a néhány nap alatt. Damischék is sírtak, amikor megtudták, hogy nem maradok. Több mint harminc éven át nem szakadt meg közöttünk a kapcsolat. Azután meghaltak. Kari rákban: ennek most már három éve van. Még ma, fél évszázad után is eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha nem hajt tovább a kalandvágy, és ezzel az osztrák családdal maradok. Az úgy volt, hogy Schwechat felé pont előttük ment el a vonat. Úgyhogy még egyszer láthattam a házukat. Akkor sírtam utoljára életemben, később nem volt már az ilyesmire alkalom 4. December hatodikán, Mikulás napján indultunk útnak, egy DC3-ason. Pillanatok alatt elfelejtettem Ausztriát. Ültünk a gépben, húsz magyar diák. Ez volt az első igazi, nagy repülőutam. Azzal kezdtem, hogy bekéredzkedtem a pilótafülkébe. A kísérők angolul beszéltek, de hát gondoltam: annyi baj legyen, egyedül is kiismerem magam. És ki hitte volna, magyar volt a másodpilóta! Kicsit törte a magyart, de tudtam vele beszélni. Mondtam neki, hogy pilóta vagyok én is, első szavamra elhitte nekem. Később rájöttem, hogy ezek itt mindent elhisznek, amit csak mond az ember. Eszükbe se jut, hogy hazudna valaki, ilyesmi Angliában nem szokás. Minek?! Tehát megérkeztünk Londonba. Fantasztikus látvány volt. Sárga utcai lámpák égtek, és szitált a köd. Croydan repülőterén várt minket egy bizottság. Hideg volt, körbehordtak egy tálcát, amin valami gőzölgő folyadék volt, azt hittük, tejeskávé, 74
