Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6. szám - Ferdinandy György: Captain Frank Nosti (Egy ’56-os magyar diák életútja)
mindenki vett belőle, és hát nem kávé volt, hanem tea! Marha erős angol tea, tejjel. Nem is hallottam addig, hogy valaki tejet tegyen teába. Akkor még megittam, de utána soha többé, azóta sem. Nos, volt ott egy nő, aki veszett rosszul beszélt magyarul, ő tartotta az ünnepi beszédet. Nem emlékszem már, mi mindent összehordott, de az is benne volt, hogy hálásak lehetünk az angol királynőnek, aki a keblére öleli a magyar menekülteket. Mintha emlőt mondott volna, úgyhogy mindenkinek rögtön beugrott a királynő didije. Mi meg, ahogy nyugtatjuk rajta a fejünket. Egymásra néztünk, de nagyon be lehettünk szarva, mert senki sem röhögött. Elvittek egy diákszállóra, már késő éjszaka volt, ott kaptunk szobát. Emlékszem, Or Tóni volt az egyik szobatársam, ültünk az ágyon, nem tudtuk, mi legyen. Hogy visszavinnének-e Ausztriába, ha kérné tőlük az ember. Kint már világosodott, és hát volt ott egy telefon, úgyhogy azt mondja ez az Or: mi az angolul, hogy reggeli? Valaki mondta, hogy breakfast. Akkor a Tóni fölvette a telefont, és beleordított, hogy breakfasV. Levittek az étterembe, feljött értünk valaki. Reggelire csupa olyan dolog volt, amit még sose láttunk. Például a cereal, a cornflakes: azt se tudtuk, mit kezdjünk vele. Emlékszem arra is, hogy mentünk csapatostól az utcán, és akkor jön velünk szemben a ködben egy nagy darab néger gyerek és azt mondja: - Hát ti is magyarok vagytok? Ez a fiú aztán velünk maradt, talán azért, mert az angolok lenézik a négereket. Szétosztottak minket, én Oxfordba kerültem, mások Cambridge-be meg egyéb helyekre. Később nagyon sok jó nevű ember került ki ezek közül a srácok közül, a királynő lovaggá is ütötte az egyiket. Engem egy idősebb asszony fogadott be, aki valami ír arisztokrata családból származott. Két fia volt, az egyik egyetemi tanár, a másik külügyis, később ő lett az iráni sah udvarában a nagykövet. Az unokái viszont kivándoroltak Ausztráliába, elszegődtek birkapásztornak. Messze esett az alma a fájától. Emlékszem, egy szót sem értettem az egészből. Hogy valakinek mindene, de mindene megvan, és csak így, se szó, se beszéd! Lady Pars anyaként viselte a gondomat. Egyszer rettenetesen eligazított, mert a zakómnak büdös volt a hónalja. Sajnos a koszton még ő sem tudott segíteni. Mert hát az gyalázatos volt, amit ezek ettek. Tanfolyamra jártunk, szeptemberig meg kellett tanulnunk angolul, hogy felvegyen az egyetem. Ezzel telt el a nap. Mindenhová meghívtak minket, egész Anglia ünnepelte a magyar diákokat. Pedig még beszélni se tudtunk! Lehet persze, hogy ez volt a szerencsénk. Egyszer egy ilyen fogadáson valaki megkérdezte tőlem, hogy magyar vagyok-e? Én meg rávágtam, hogy igen. Erre mondták, hogy menjünk enni, mert kész a vacsora. Összekevertem a hungryt a Hungáriámmal. Ami nem volt nagy baj, mert azokban az időkben mindig éhesek voltak a magyarok. Lányokban sem volt hiány. Mindig ott legyeskedett körülöttünk fél tucat. Azt gondoltuk, mi lesz itt, ha majd tudunk beszélni velük! De ebben tévedtünk. 75
