Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6. szám - Ferdinandy György: Captain Frank Nosti (Egy ’56-os magyar diák életútja)
Később persze minden megváltozott. Jöttek a zsidóüldözések, apám a pesti gettóba került, a bátyámat behívták katonának, egyedül maradtam. Anyám éjszaka dolgozott, hajnalban jött haza. Megkezdődtek a bombázások, nappal a rusz- kik, éjjel az amerikaiak. Szóltak a szirénák, a szomszédok dörömböltek, menjek le a pincébe, és velük kellett mennem nekem is. Én bejártam a gettóba apámhoz, emlékszem a szobára, ahol lakott. A földön aludtak, meg emeletes ágyakon. Egyszer rendeztek valami műsort, én is szavaltam, a Talpra magyart, meg azt, hogy Ej, mi a kő, tyúkanyó kend, ilyen marhaságokat. Vittem be kaját is neki, amikor volt és lehetett. Ezek itt könyveket adtak egymásnak, a zsidók. Olvasnivalót. Én is hazavittem egyet, mi otthon nem tartottunk könyveket. Azután már nem is tudtam visszaadni, mert mire elolvastam, Budapest határában állt már a front. Meg nem is lett volna kinek. A szomszédok leköltöztek a szenespincébe. Rólam azt hitték, hogy már nem is élek. Zseblámpával világítottam, és ki se nyitottam a vízcsapot. Tízéves lehettem, de annak a könyvnek ma is emlékszem minden sorára. Az embernek ugye két apja van. Az első, aki a mamánkat volt szíves megkettyinteni. Ez a földi apa. A másik, az égi, a szívünket kettyintette meg. Ez lett nekem Kvasz András, az első magyar repülő. Mindent az ő könyvéből tanultam. Például azt, hogy mindig csak fölfelé nézzen az ember, és hogy ne forgácsolódjon el, hogy egyetlen lapra tegye fel az életét. Hát csak így. Feküdtem az ágyon, és zseblámpával a kezemben olvastam, aláhúzogattam a könyvemet. Az emlékek kavarognak. Januárban Pest már elesett, de itt, Budán még tartották magukat a németek. Bejött anyámhoz egy ember, aki elmesélte, hogy ég a királyi palota. Tőlünk, a Tabánból, a Várhegyre nyílt a kilátás, emlékszem, anyám sírva fakadt, pedig hát édes mindegy lehetett neki, hogy a Vár is a Tabán sorsára jutott. Az oroszok ilyen forgós légi aknákkal lőtték a pályaudvart. Ezek egészen lassan, hogy úgy mondjam: jajgatva repültek, de ritkán robbantak fel, nagy csend követte a becsapódásokat. A könyv végén volt egy elsárgult fotográfia. Vászonszárnyú monoplán, és előtte egy bajuszos ember. Blériot. Komoly, merev szemmel néz a messzeségbe, homlokán pilótaszemüveg. Aláhúztam egy másik részt is. A Kvasz Andrástól megkérdezik, hogy mit becsül legjobban egy férfiben. Az erőt? Az elszántságot? De nem: a vidámságot! - feleli. Nem szereti a szomorú embereket. Azt mondja, tunyaság van bennük, impotencia. Minél távolabbra mész, minél keletebbre, annál mosolygósabbak még az istenek is! Szóval aláhúztam az ilyen részleteket. Feküdtem az ágyon és megfogadtam, hogyha felnövök, pilóta leszek. Azután február elején elfoglalták Budát is az oroszok. Apám kijött a gettóból, visszaköltözött a barátnőjéhez. Anyámhoz még az ostrom alatt elkezdett járni egy Farkas nevű ember. Egy fuvaros, aki az Alkotás utcában az udvarban tartotta a lovakat. Ez verte az anyámat. Egyszer velem is kikezdett, és én hozzávágtam a baltát. Akkor azután lelécelt ez a Farkas Lajos. 69
