Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Gyáni Gábor: Szűcs Jenő, a magányos történetíró

ként való elbeszélése fogalmilag megalapozatlan és ideologikus (mitizáló) szellemi vállalkozás. Álláspontja kifejtésével burkolt módon azt a racionális fölényérzetet kezdte ki, amely a professzionális történetírás identitását szolgálja a többi lehetséges múlttudattal szembeni kritikus viszonyában.

Mi egyébre, mint a megértés teljes hiányára, és - különösen a hatvanas évektől a nyolcvanas évek végéig tartó időszak Kelet-Európájában - menthetetlen magányra számíthatott az a történész, aki ilyen radikálisan aláásta a szakszerű történetírás ismeretelméleti fundamentumát. Nem csoda, ha Szűcs Jenő, aki idén töltené be nyolcvanadik életévét, ha nem halt volna meg kereken húsz éve, a korabeli lelkes fogadtatás ellenére, amit csupán néhány esszéjének köszönhetett, gondolkodóként mindmáig ismeretlen saját hazájában. Rossz esetben félreértik merész és nagy ívű fogalmi javaslatait, kedvezőbb esetben a szokványos történetírói érdeklődés szintjén közelítenek hozzá bírálói, anélkül, hogy észrevennék művei szokatlan gondolati dimenzióit, felforgató jellegét, a bennük megbújó gyökeresen új történetszemlélet csíráit és egyes kifejlett gyümölcseit.66

66 Szűcs konvencionális történetírói befogadását példázza utolsó művének szakmai visszhangja is. Laszlovszky József: Az utolsó aranyágacska korszaka?; Petrovics István: Az Árpád-kori városfejlődés; Zsoldos Attila: Vármegyei ügyek; Pirnát Antal: Beszédes hiátus; Gyimesi Sándor: IV. Béla és a feudalizmus. In: Tiszteletkor. BUKSZ,1994. Ősz, 326-339. Továbbá Györffy György: Még egyszer Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok című művéről. Századok, 1996/4. 999-1007.

18