Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6. szám - Gyáni Gábor: Szűcs Jenő, a magányos történetíró
hun-magyarok emez első honfoglalást visszaigazoló második honfoglalása érvényesített. A 18. század után anakronisztikussá váló két genezismítosz kerül újból elő a nacionalizmus gondolati nyersanyagaként ott, ahol olyannyira távol sodródik egymástól állam és nemzet, „hogy az államot csak a legnagyobb elvi és gyakorlati nehézségek árán lehetett »nemzetinek« deklarálni (vagy ilyen áron se)". A nemzet historizált fogalma tölti be ez alkalommal azt az ideológiai szerepet, amely - századokon és struktúrákon átívelve - „nagy ívű híd" módjára köti össze az állam és a nép eredetét a nemzetállami jelen legitimációs igényeivel. Következésképpen analógia, s nem azonosság rokonítja egymással a nemzet 18. század előtt historizált ideológiai képzetét és a modern nacionalizmus nemzetállamot historizáló újabb felfogását. Különbözőségük mélyen fekvő oka a következőkben gyökerezik. Három, egymástól elkülönülő fogalma létezett korábban a nemzetnek: elsőként azt jelentette, hogy az illető (1) a magyar királyság alattvalója; (2) hogy eredete, nyelve és szokásai szerint egy adott csoporthoz tartozik; (3) hogy beletartozik a rendi-korporatív értelemben szerveződő natio Hungarica keretébe. A nemzet ezen alternatív fogalmai mindenkit automatikusan felruháztak valamilyen csoportidentitással, miközben külön entitások maradtak: „a struktúra lényegéhez tartozott, hogy nem rejlett benne a döntés kényszere. Mindenki beleszületett a maga kettős vagy hármas »nemzeti« státusába, maguk a megosztott identitások pedig jól megfértek egymással".3^ A nemzet modern nacionalizmus révén újraélesztett (vagy inkább újradefiniált) képlete viszont a három elem fúziójában és kötelezően előírt „választásában" kulminál. „Mindenki egy bizonyos nemzethez kellett, hogy tartozzék; megszűnt a megosztott és egymásba áthajtó »nemzeti« identitások archaikus kompromisszuma. "34 35 A 19. századi magyar nemzetépítés számára ugyanakkor szinte megoldhatatlan gyakorlati problémát jelentett, hogy miként számol el az etnogenezis historizálása során a túlzott etnikai-kulturális pluralizmus jelenvalóságával; és hogyan képes kiküszöbölni az államgenezis historizálásának a történeti államélet valamikori nyilvánvaló diszkontinuitásából (török hódoltság) eredő buktatóját. Valamilyen megoldást kellett persze találni ezekre a problémákra, hiszen „a nemzeti tudat belső lényegénél fogva azonosságtudat, éspedig az aktuális identitás tudatának olyan formája, amelynek fontos eleme a történeti folytonosság tudata. E tudat nélkül nemzeti tudat nincs, vagy van, de zavart. "36 A nacionalizmus leckéje abban állt tehát, hogy meg kellett keresnie a „nem azonosságokban" a jelent a múltba törésmentesen visszavezetni képes azonosságot, amely különösen alkalmas az identitás tényének tudatosítására. Gondolatmenete e pontján Szűcs visszatér egy általa korábban már elfogadott, a Meinecke-féle megkülönböztetésen alapuló nacionalizmus tipológiához, az 34 Uo. 337. 35 Uo. 338. 36 Uo. 346. 11
