Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6. szám - Gyáni Gábor: Szűcs Jenő, a magányos történetíró
államnemzeti és kultúrnemzeti fejlődésnek a Nyugat- és Kelet-Európa történeti megosztottságával kapcsolatba hozott megkülönböztetéséhez.37 Korábban vallott álláspontja szerint a magyar fejlődés egyik típushoz sem kapcsolható hozzá „tisztán", hiszen „bizonyos értelemben mindkettőhöz" tartozik.38 Azt is sugallja viszont, hogy a 19. században az államnemzeti koncepció, a két háború közt ellenben a kultúrnemzeti felfogás játszott inkább szerepet a nemzeti identitás megteremtésében és ápolásában.39 Amikor pedig újra megfogalmazza a „kardinális" kérdést, „hogy mi az a létező magyar nemzet, mely önnön identitását tételezi, s éppen ennélfogva keresi a történeti folytonosságot és (a »nem azonosságban« is) az azonosságot", válaszában az állam- és kultúrnemzet fúziójára tett hiábavaló kísérletben jelöli meg a nacionalista vállalkozás specifikumát. Hiszen: nem azok közössége tételeződik ekkoriban, „akik Magyarországon élnek, és politikai értelemben alkotnak nemzetet", hanem: „Azokkal együtt tételezi [a magyar nacionalizmus] az identitást, akiknek történeti előképével együtt (a »nem azonossággal« együtt is) történetileg újkori nemzetté vált, s akikkel világos jelenbeli objektív nyelvi és kulturális összefüggések, s ezeken alapuló szubjektív »Mi-tudat« köti össze".40 Kidolgozatlan marad Szűcs munkájában a fúzió pontos időbeli dinamikája, miként A nemzet historikuma című esszében sem tisztázódott kellőképpen szerepük időbeli változása a magyar nemzettudat átalakulási folyamatában. Igaz, a millenniumi idők nacionalizmusát egy alkalommal „csonka történeti tudatként" jellemzi, mivel „nem tartja számon, hogy ez az állam eleve több etnikumon épült fel, majd idők során maga hozott létre javarészt új etnikai tartalmú nemzetiségeket, melyek a legújabb korban a nemzeti szeparáció útjára léptek".41 Megfogalmazása az államnemzet korabeli dominanciáját sugalmazza anélkül, hogy tézisszerűen képviselné a jelzett álláspontot. Korántsem jutottunk végére Szűcs nemzetfelfogásának. Az viszont talán az eddigiekből is kitetszett, hogy midőn gondolkodó történészként Szűcs megpróbál elszakadni a modern történetírást uralma alá hajtó nemzeti paradigmától, akkor „nemzeti önismeret központú attitűd" vezérli e vállalkozásában. Ehhez „az attitűdhöz, jegyzi meg, nem kívántatik feltétlenül azonos politikai-világnézeti háttér...; még kevésbé holmi történész »szakfeladatról« van szó, bár nem árt, ha az attitűd kialakítását a történész is szakfeladatának tartja".42 S amikor végül áttekinti a nemzeti múlt 20. század második felében jellemző szüntelen historizáló törekvéseit, nyomban kiviláglik, hogy nem csupán a közeli és távoli múltban, de a történész jelenében sincs nagy esély az általa pártfogolt attitűd képviseletére és szélesebb körű elfo37 Friedrich Meinecke: Weltbürgertum und Nationalstaat. Studien zur Genesis des deutschen Nationalstaates. München-Berlin, 1922. Szűcs a munka hatodik kiadását használta. 38 Uő: A nemzet historikuma, 19. 39 Uo. 22. 40 Uő: A magyar nemzeti, 1997, 347. 41 Uo. 346. István eredeti államkoncepcióját külön is elemzi Uő: István király Intelmei - István király állama. Valóság, 1970/10.1-8. Újraközölve: Uő: Nemzet és történelem, 359-379. 42 Uő: A magyar nemzeti, 350. 12
