Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6. szám - Gyáni Gábor: Szűcs Jenő, a magányos történetíró

Nem sokkal később fejti ki Szűcs egy korábban született esszéjében24 már megpendített elgondolását arról, hogy miért tekinti fikciónak a történészek nemzeti paradigmához igazított történelemképét. írásának kulcskérdése így szól: „Minden »nemzetinek« minősül, ami valamiképpen történeti összefüggésbe hozható valamely mai nemzettel?" Válaszában elsőként kijelenti: „Valamelyes kritikai érzékkel rendelkező történészek régóta viszolyognak attól az ugyancsak régi képzettől", hogy Európa modem nemzetei a Karoling-birodalom felosztásából a 9. században születtek volna meg. Széles körben elfogadják viszont, hogy a 13. században kibontakozó „nemzeti monarchiák" tekinthetők a mai nemzetek öntőformáinak, mivel „itt már valami közelebbi és közvetlenebb kapcsolat van e fogalom [a nemzet] modern tartalmával".

De elfogadható-e vajon ez az utóbbi feltevés? Szűcs feltételesen teszi magáévá a posztulátumot, hiszen szerinte nem az azonosság, hanem a „lényeges fogalmi jegyek alapján" megállapított „közelebbi rokonság mutatkozik" csupán az érintett esetben. Jó esetben is „kényszerű és szükséges fogalmi kompromisszumként" fogadhatjuk el a feltevést, amely nem több „kutatástechnikai" kompromisszumnál, és „annyiban jogosult, minél kisebb a kompromisszum mértéke".25 A modem nemzet ugyanis érdemben különbözik minden azt megelőző hasonló formációtól, mivel a „lényege abban áll, hogy az újkori polgári átalakulás hatására és igényeinek megfelelően a nemzetiség a társadalmi és politikai szféra alapvető strukturális elemévé vált, a »nemzetiség«, a »társadalom« és a »politikum« kategóriái sajátos fúzióra léptek, ami idegen korábbi koroktól".26

Amikor pedig áthelyezi a kérdést egy másik kontextusba, úgy véli: az európai történelem specifikuma - Ázsiával szemben - az, hogy itt mindig más a „nemzetiség" funkcionális helye, mivel „bizonyos értelemben... egyfajta szerves, belső fúzióra lép par excellence a »társadalom« és a »politikum« szférájával, következésképpen bizonyos értelemben »ideológiai« faktorrá is válik". Ilyen feltételek mellett tartható meg csupán az az álláspont, mely szerint a középkori európai fejlődés valamit „megelőlegez" az újkori nemzetből, ha mást nem, akkor „egyfajta modellt, meghatározott elemeknek sajátos képletét, amit majd a modern fejlődés oly módon halad meg, hogy a modellt kiteljesíti, és új tartalommal tölti ki". így lehet és kell szerinte megragadni „azt a történeti és fogalmi terminus post quemeí, amely terminológiai értelemben is feljogosít a »nemzeti« minősítés - mint »technikai fogalom« - alkalmazásához." Ami azt követeli a történésztől, hogy - a nemzeti paradigma mint fogalmi a priori által megszabott pozitivista történetírói hagyományt maga mögött hagyva - „az európaifejlődés szinkronikus összefüggéseit szemmel tartó politikai eszmetörténetet" kezdje vizsgálni; ennek a kutatásnak a „célja nem az [lenne], hogy a nemzeti lét »ősisége«

24 Uő: A nemzet historikuma.

25 Uő: „Nemzetiség" és „nemzeti öntudat" a középkorban. Szempontok egy egységes fogalmi nyelv kialakításához. In: Nemzetiség a feudalizmus korában. Tanulmányok. Bp., 1972. 48. (Újraközölve: Uő: Nemzet és történelem, 189-279.)

26 Uo. 49.

9