Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6. szám - Gyáni Gábor: Szűcs Jenő, a magányos történetíró
fejlődéshez kötötték és kitágulva, a történelem korai századai irányában meghosszabbítva, mintegy híddá alakul, melyen kritikai fenntartások, disztinkciók nélkül lehet fel s alá közlekedni, elütő korok, struktúrák szakadéka felett."19 A Gentilizmus elemzései tükrében vált Szűcs számára is nyilvánvalóvá, hogy milyen abszurd vállalkozás kontinuitást teremteni az őstörténet (a tisztán orális múlt) és az írott magyar történelem között;20 azon célból, hogy a modern (magyar) nemzet időbeli folytonosságának magától értetődő képzetét sugallhassa ezáltal. Nem kívánunk elveszni a még oly izgalmas részletekben, ezért röviden érzékeltetjük csupán, hogy milyen gondolati eszközök, érvelési és bizonyítási technikák segítségével mutatja ki Szűcs az Árpád-kor feltételezett közös tudati állapotát, valamint e tudatformának - a primer (családi, nemzetségi, törzsi stb.) kötelékeken túlnyúló változatait. Távlatosan pedig arra a kérdésre próbál választ találni, hogy megelőlegezi-e vajon ez a konstrukció a későbbi „fejlettebb", ha nem is éppen a modern nemzeti közösségi azonosságtudatot. A 9. századot megelőzően kétségkívül létezett már egy, „a szűkebben vett politikai szférán, azaz az uralmi-szervezeti és települési kereteken kívül (pontosabban e szférán és kereteken kívül is") érvényesülő közösségi tudatforma. Keveset tudunk a tárgyról, ám minden, amit tudunk, egy etnicitás jellegű hagyományközösséget sejtet, „még ha [az...] nem is a »nyelv« vagy »kultúra, hanem minden jel szerint a közös eredet képzete köré" kristályosodott is ki. Ismereteink az ezredfordulót követő írásbeliség jóvoltából esetlegesen fennmaradt, akkor már anakronisztikus töredékekből származnak, mely tudásra sziszifuszi munkával és komoly akríbiával tett szert a történeti kutatás.21 A végeredmény arra utal, hogy a „nép mint eredetközösség" fogalma ekkoriban a „vérközösség képzetén" nyugodott.22 Ez az eredethit, amely épp úgy fikció, mint bármely más origó képzet, alkalmas volt arra, hogy kohéziós erő gyanánt egyetlen népbe olvassza az inkább csak „kutatástechnikai egységként" létező „primitív vagy barbár csoportot". S mi köze vajon mindennek a modern nemzeti közösséghez? Szűcs nem sok kétséget hagy az iránt, hogy minőségi különbséget lát a „nemzeti tudat" és azon etnikai tudat között, melyet a vérközösség képzetén nyugvó hagyományközösség „eszméje" alapoz meg. Ez a „barbár etnikai tudat", amely a pogány hitvilág és a nomád jogszokások identifikációs erejével járul hozzá a közös uralmi keret által megteremtett és fenntartott közösség funkcionálásához, nem hozható genetikus kapcsolatba a nemzet modern kori eszméjével, magával a nemzeti identitással. A „nemzeti eszme" ugyanis olyan közösségi tudat, amely „többé-kevésbé immanens politikai kategóriává kezd válni", „etnikai eszme” azonban ilyen értelemben nem létezik, hiszen az „etnikai csoporttudat elemei a politikai lojalitás tudatnak nem konstitutív alkotóelemei, még ha adott esetben funkcionálisan támogatják is azt".23 19 Uő: A magyar szellemtörténet nemzet-koncepciójának tipológiájához. In: Uő: Nemzet és történelem, 289. Eredetileg megjelent: Történelmi Szemle, 1966/9. 245-266. 20 Uő: A magyar nemzeti tudat, 151. 21 Ezt a munkát egyébként Szűcs maga végzi el kifejezetten bravúros forráselemzés kíséretében. 22 Szűcs Jenő: A magyar nemzeti tudat, 128. 23 Uo. 73. 8
