Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Arany Mihály: „A valóság osztható” (Valóság és megismerés Christoph Ransmayr regényeiben)
egymásba fonódását adja. Olvasatunkban ez a felépítés sokkal inkább a szereplők (történelmi és/vagy saját) múltban való körforgását, az ahhoz történő állandó visszatérést és onnan az újra kiindulást jelenti. Jól megfigyelhető ez Ambras lágeremlékeihez való folytonos, majd a Kutyák szigetén végső visszatérése vagy Bering ismétlődő madárem- ber-eredete esetében. Ez utóbbi van jelen születésénél, a koncerten, a Brandba vezető út során történt gyilkosságban és halálában egyaránt. Bering történetében ez az eredethez (madár, madárhang stb.) való folytonos visszatérés és az attól való távolodás abszolút jellemző. Az emberi üvöltéshez való csatlakozással elveszít valamit, amihez igazán csak halálában térhet vissza. Amikor a szakadékba esnek Ambrasszal, akkor változhat ismét madárrá, visszatér a gyermekkor védett szférájába; a kezdet érzelmi telítettségű teljessége összekapcsolódik a kegyetlen véggel, a vég egyenlővé válik a kezdettel. A kiindulóponthoz való visszatérés egésszé formálja a művet. A kezdet és a vég azonosítása A jég és sötétség borzalmaiban is hasonlóképpen van jelen: „A kitaláló úgy érezte, megtalálta a kapcsolatot gyermekkora dermesztő jégképeivel; csak később derült ki, hogy ez volt a véghez való kapcsolódás is. "10° „Naso a történeteket mesélte végig, Ransmayr a világot, egészen annak végéig [,..]"wl - írja Schmidt-Dengler, és erre rímelnek rá a regény sorai is: „[...] Naso végül úgy szabadította meg világát az emberektől és az emberi rendtől, hogy minden [sic!] történetét végigmesélte."100 101 102 103 Az utolsó világ mint paradigma mégsem tartható lezárt szövegnek, sőt a ransmayri regényvilág, ideértve A jég és sötétség borzalmait is, inkább egy nagyon is nyitva maradt kérdésnek tekinthető: Cotta elindul megkeresni a maga nevét, de itt véget ér a szöveg. Az első regény hasonlóan egy folytatásra váró, vagy mondjuk úgy, lezáratlan, üres, lebegő, vagy a végtelenbe futó végpontú történettel vet számot: „ Tenyeremmel védem a hegyfokot, beborítom az öblöt, érzem, milyen száraz és hűvös a kékség, állok papírtengereim közepette, egyedül egy történet minden lehetőségével, krónikás, akinek nincs meg a vég vigasza."203 A Kitahara-kór Lilyje is útnak indul, maga mögött hagyva a végzetes szigetet, de a történetnek a (regényen túli) „végét" nem ismerjük. A történet vége, csakúgy, mint Cotta sorsa, a mítosz homályába vész. Talán nincs is vége, csak kezdete és újrakezdése. A szövegvilág utolsó képe kikerülhetetlenül ember nélküli, A Kitahara-kórböl ismert térkép egyetlen szavába sűrűsödik az osztható emberi valóság lényege és konklúziója: deserto.104 100 Ransmayr 1999a, 39. 101 Schmidt-Dengler, Wendelin: „Keinem bleibt seine Gestalt", Christoph Ransmayrs Roman Die letzte Welt. In: Wittstock, Uwe (Hrsg.): Die Erfindung der Welt. Zum Werk von Christoph Ransmayr. Frankfurt a. M.: Fischer Taschenbuch Verlag, 1997, 109; ford, tőlem, A. M. 102 Ransmayr 1995, 274. 103 Ransmayr 2003, 252.; kiemelés tőlem, A. M. 104 „Lakatlan" - a regény első fejezetében egy földfelmérő repülőgép repül el a Kutyák szigete fölött, amelynek pilótája a térképen a szigethez ezt a szót olvassa megjegyzésként. 111
