Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Arany Mihály: „A valóság osztható” (Valóság és megismerés Christoph Ransmayr regényeiben)
gyakran nem közvetlen, hanem latens mozgatórugói, hol írott, hol pedig elbeszélt formában megjelenő töredékek: a Stellamouri békével kapcsolatos szövegek71, Ambras elbeszélései elvesztett kedveséről, arról, hogyan vált nyomorékká stb. Míg az első két regényben a regényvalóság elbeszélői síkokra, illetve komplex tér-idő viszonyokra osztódik, A Kitahara-kór a valóságnak főként szubjektumok szerinti, vagyis a regény figuráhs építkezése révén elkülönülő olvasatát adja: Bering, Ambras és Lily a múlt és az ellehetetlenülő jelen által determinált sorsokat testesítik meg. A figurák e nézőpontjait választjuk mi is a regény elemzéséhez. Bering azon az éjszakán születik, amikor bombázzák Moort. Ez volt az egyetlen alkalom, ezután béke következett - így Bering „beleszületik" a békébe, noha mégis a háború gyermekének nevezi az elbeszélő. Születése ilyen módon határkő; ő sem a háborúhoz, sem a békéhez nem tartozik még igazán: élete köztes történet,72 Mazziniéhoz némileg hasonlóan. Jóllehet ezek alapján a később születettek közé tartozik, sorsát mégis meghatározza a háború, a moori kőfejtő munkatáborának árnya. Apja (és egyik fivére is) a háború miatt marad távol, a múlt az, ami idegenné teszi az apát a fiú, a fiút az apa számára. Bering ugyanúgy különc, „nehezen kezelhető", mint A jég és sötétség borzalmai Mazzinija. Az újszülött számára a világ hangjai idegenek, ezt próbálja saját üvöltésével elfedni. Bering ontogenezisének szöveghelyeit érdemes hosszabban idézni: „A csecsemő, mint akit a földdel való minden érintkezés megrémít, nem tűrt el semmilyen szilárd helyzetet, ha kimerült anyja a kosárból magához vette az ágyba. Hiába próbálta bárhogy csitítani, szép szóval hiába nyugtatta, ő csak üvöltött. (...) Bering anyja égi jelet sejtett és rémülten távolította el a kamrából a tyúkketrecet, mikor a csecsemő egy havas februári reggelen, jó órányi nyugalom és feszült hallgatózás után üvölteni kezdett - és hangja egy tyúk kárálásához hasonlított: az üvöltőkotkodált, mint egy tojóstyúk! [...] Az üvöltő madár akart lenni."73 Bering madárember lesz. Mint Az utolsó világ esetében jeleztük, a madárrá változás egyfajta megszabadulást jelent az addigi emberi kötöttségekből: szenvedéstől, haláltól stb. Beringnék a világ zaja fájdalmat okoz, ami elől saját hangjába menekül. A „Koncert a szabadban" című fejezet szinte minden apró utalásában a szerelmi történet egyszeri átélését mutatja be; itt áll Bering és Lily egymáshoz legközelebb. A zenében Bering valami ismerősét fedez fel, létének, gyermekkorának, eredetének őselemét: mintha újra madárrá változna. Lily ringatása és a gyermekkori párhuzam azt igazolja, hogy a testőr a brazíliaihoz egyfajta gyermeki kötődéssel fordul.74 A madárhang és az emberi üvöltés éles oppozíciója ellenére a koncert végén Bering mégis csatlakozik az üvöltéshez, és madárvoltát igazán halálában kapja vissza. Mazzini és Bering között az említettek mellett további párhuzamok is felfedezhetők, különösen az apa/(család)-fiú-viszonyban. Bering örökös, akitől az afrikai háborús képek71 „Földjeinken a jövő sarjad [...] Ne ölj” (Ransmayr 1998., 32) 72 Liessmann, Konrad Paul: Der Anfang ist das Ende. Morbus Kitahara und die Vergangenheit, die nicht vergehen will. In: Wittstock, Uwe: Die Erfindung der Welt. Zum Werk von Christoph Ransmayr. Frankfurt a. M.: Fischer Taschenbuch Verlag, 1997, 148-157.; ide ld.: 165. 73 Ransmayr, Christoph: A Kitahara-kór (Ford.: Adamik Lajos). Pécs: Jelenkor, 1998, 15-16. 74 Vö. Bombitz 2001, 214-215. 106
