Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Arany Mihály: „A valóság osztható” (Valóság és megismerés Christoph Ransmayr regényeiben)
tői gyötört apa szakmája folytatását várja el: Bering azonban nem egyszerűen kovács, hanem szerelő, illetve műszerész lesz, aki minden géphez ért.75 Az apa folyton ellenőrzi fia munkáját, és a hibákról füzetet vezet - a fiú meggyűlöli „örökségét". Egy több vonalon futó és kibontakozó etikai konfliktus alapját éppen a család életének ellehetetlenülése okozza: az apa, aki képtelen túllátni háborús emlékképein, és az anya, aki bigottságában teljesen a vallás felé fordul. Bering nem „rossz" ember, annak ellenére, hogy Moorban nincs a hagyományos értelemben vett nevelés,76 vagyis szilárd morális alap átadásáról nem beszélhetünk, csupán a háborús ideológiákból való ki-, illetve átnevelés működik a győztesek részéről. A madárember a helyzet élhetetlensége ellenére teszi a kötelességeit, jellemét pedig találóan ragadja meg a „félénk kovács" szerkezet, ami éppen első gyilkosságával azonos szövegkörnyezetben fordul elő. A fordulat, a negatív fejlődési irány kezdetét az a két lövés jelenti, amit a Moort fenyegető rablók egyikére lead. A gyilkosság kitörölhetetlen bélyeget hagy lelkiismeretében. Bering figurájában a tette, majd később a betegsége kitudódásától való félelem, és ezzel párosulva a hiány és a vesztés motívuma koncentrálódik. A madárember az utódnemzedék élhetetlenségét testesíti meg, és legnagyobb jellemhibájának éppen az bizonyul, hogy zavaros valóságlátása miatt, amit A Kitahara-kór metaforája is kiemel, képtelen eligazodni a világban. Lily Beringgel ellentétben pozitív (morális) fejlődésen megy át. A múlt számára is meghatározó tényező. O a brazíliai, akinek gyermekként „fekete uniformist viselő" apja háborús bűnei miatt menekülnie kell, de annak lelepleződése miatt az ártatlan Lily anyjával Moorban ragadt; úti céljukat, Brazíliát már együtt nem érhették el. Az ő jelzője ugyanakkor a „vadász" is, aki néha öntörvényű igazságosztóként a Moort fosztogató rablóbandák tagjaira lesből lecsap fegyverével. A Brandba vezető úton azonban erős kontraszthatás mutatkozik meg - Bering szándékosan gyilkossá válik, míg Lily egy szakadékba dobja fegyverét. Lily Beringben magára ismer: „Ilyen határozottan, ölésre ilyen rendíthetetlenül elszántan csak ő [ti. Lily] hasal vadászportyáin. Az éleslövész ott - ő."77 A tyúktolvajok Beringben gyermekkorának, személyiségének legmélyébe tapostak. A madárember leszámol a tolvajokkal - és Lily magát látja. Az azonosítás kényszere révén egy pillanatra összemérhetővé válik a két figura párhuzamos valósága, majd a következő sorokban ő, a vadász elhatárolja magát kísérőjétől: „Vadász? De hisz az ott nem vadász, hanem orvlövész, gyilkos l...]"78 Az erős ellenpontozás pedig mindkettőjükben gyűlöletet ébreszt a másik iránt. „Én végeztem a disznóval, én."79 Mintha Bering első gyilkossága íródna újra (felül?), ahol ezek a szavak még önvádtól terhesek: „Én, tényleg én öltem meg? [...] én öltem meg, én lőttem agyon, én."80 A szeretetre való egyfajta képtelenség Lily és Ambras esetében is regisztrálható. Lily igazán nem akar szeretni: ő határjáró, túlélő, nem vágyik tartós kötelékre: „Jön, amikor ő akar, megy, ahová ő akar. Hagyd, hogy jöjjön, hagyd, hogy menjen, hagyd békén."81 Ambras pedig nem tud már mást szeretni, mint elhurcolt kedvesét, azt a „nevető nőt", akit örökre elveszített. 75 Vö. Liessmann 1997, 153 és Bombitz 2001, 213. 76 Vö. Spitz 2004,105.; 106.; 108.; 116. 77 Ransmayr 1998, 257. 78 Uo. 79 Uo., 262. 80 Ransmayr 1998, 44. 81 Uo., 160. 107
