Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Arany Mihály: „A valóság osztható” (Valóság és megismerés Christoph Ransmayr regényeiben)
kérdést, hogy vajon ismét a regény elejére kerültünk-e.59 Körforgás vagy a vége felől olvasható történet. Az utolsó világ egyébként is több különböző történelmi idő egyes elemeivel működik, de a gondolat, hogy a valóság „visszafelé" olvasható, jól mutatja a posztmodem regényvilág ismeretelméletileg komplex, esetleg cirkuláris, körkörös, vagy még inkább spirális voltát: mintha minden saját magába íródna át és vissza - Róma Tomiba, Naso Cottába, a Metamorphoses tűzből, parázsból való visszaolvasása stb. Kevés olyan elemzőt vagy kritikust találni, aki a regénnyel kapcsolatban nem tér ki a vüágvége, apokalipszis és az ezekhez társítható morális kritika kérdéseire. Mosebach az Endzeitvisiont egyenesen a három regény összefogó koncepciójaként tárgyalja. Az utolsó világ ember nélküli képe azonban részben meghaladja a hagyományos világvége, végítélet stb. asszociációkat. Echo, aki - nevének megfelelően - Naso visszhangja, meséli el a költő világvége-történetét. A farkassá vált emberiséget elpusztítja egy százesztendős felhőszakadás. Egyetlen emberpár marad életben - Deucalion és Pyrrha -, az általuk eldobott kövekből és kavicsokból születik meg az „utódfaj": „Minden kavicsból egy szörnyeteg! [...] És ami ennek az elhülyült, uralomvágyó, farkas- mohóságú nemnek iszapjából előkúszik majd, az ásványi szilárdságú új fajzatot, a bazaltszívűt, kígyószeműt, érzéketlent, szerelem nélkülit, ezt a gyűlölettelent, rokonszenvtelent, gyásztalant [...] ezt nevezte Naso az igazi emberiségnek."60 A történetből kiolvasható morális vagy antropológiai kritika arra irányulhat, hogy a jövő fikcionalizálása mindig a jelent is értelmezi.61 A kő mint az erkölcsi kritika alapja jelenik meg: „[...] miféle anyag volna alkalmasabb a megtámadhatatlan méltóság, tartósság, sőt örökkévalóság megsejtetésére, mint az idő leggyorsabb változásaiból kiemelt, minden lágyságon és minden életen felülemelkedő kő?"62 Az élet élettelennel való meghaladása fogalmazódik meg. Az első idézet a negatív ábrázolás eszközeivel él: érzéketlen (érzék/érzés nélküli); szerelem, rokonszenv, gyűlölet, gyász nélküli - mindaz, ami hozzátartozik az „emberihez". A bazaltszív képtelen a szerelemre, de képtelen a gyűlöletre is. „Lenni vagy kővé lenni", ez lesz a kulcskérdés, a „S(t)ein"-probléma. A világvége-gondolatnál finomabb vagy árnyaltabb olvasata is lehet az „ember nélküli képnek". Az emberrel maga az értelmező és megismerő tudat tűnik el, ami az emberi valóság megszűnését jelenti. Ha nincs szubjektum, nincs valóság. Az utolsó világ azonban nem semmisülhet meg: „[...] ahogy a Metamorphoses tartalmazza a világ egész történetét, úgy lesz az utolsó világ: Tomi, Cotta, a Római Birodalom, az Idő és a Tér, a világtörténelem, szerző és olvasó mindenkori utolsó világává. "63 Ez a világ magát mindig újrakonstruáló mítoszokból áll. A mítoszok háttérében a félelem leküzdése áll - egy narratív formában történő győzelem a legyőzhetetlen fölött. Az utolsó világ átváltozásai általában a vigaszt 59 Ld. Hage 1997, 99. 60 Ransmayr 1995, 160. 61 Ld. Mosebach 2003,13. 62 Ransmayr 1995,148. 63 Bombitz 2001,194-195. 104
