Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Staar Gyula: Múló szerelem volt a matematika? (Beszélgetés Vekerdi Lászlóval; 1. rész)
maradt. Mindenkit végigjárt, nézte, hogyan dolgozunk. „Na, kolléga úr, azt hiszi, hogy ez így jól van?" - kérdezte. Aztán behúzott egy vonalat a rajzba. S attól az egy vonaltól világos lett minden. Csak egy vonal, s az ember máris belelátott a térbe. Mert ő tudta, hogy hová kell azt a vonalat húzni! Ez engem lenyűgözött. Előadásaiban ugyanez a világosság, tisztaság mutatkozott meg, minden órája a ragyogó értelem tündöklése volt. Meglehet, nem volt nagy tudós, voltak nála sokkal nagyobbak, de pedagógusként kevesen lehettek előrevalóbbak. Hajdú Endre, aki a tanársegéde volt, írt róla egy szép tanulmányt.- Szüléiddel Debrecenben laktatok. Hogyan kerültél Sopronba, az ország másik végébe?- Szüleim Debrecenben, a református egyház iskoláiban tanítottak. Édesapám, Vekerdi Béla a Református Kollégiumban, édesanyám, Király Ilona a Dóczi Leánynevelő Intézet polgári leányiskolájában. Baltazár püspök, aki kivételesen remek ember volt, az egyházban jó munkát végző tanároknak és papoknak ingyenes telkeket osztott a Nagyerdő melletti üres területen. Itt kapott apám is egy telket és épített rá anyámmal szép kis házat. Nem úgy van az, ahogyan a népdal hirdeti: „Erdő szélén nem jó lakni." Gyerekként igenis nagyon jó erdő mellett lakni! Akkoriban minden szabadidőnket az erdőben töltöttük. Szüléink, Jóska öcsémmel együtt, egész kiskorunktól vittek minket az erdőbe, tanítgattak, milyen ott az élővilág, és meséltek arról, hogy a fák odvaiban is laknak élőlények. Később, amikor már a szomszéd gyerekekkel bandába verődve jártuk a Nagyerdőt, váltig kerestük az odúkban az ott lakó kis törpéket, de soha nem leltünk rájuk. Talán ez ébresztette fel bennem a kritikai szellemet. A Nagyerdő világa teljesen magával ragadott. Keresztül-kasul bejártam útjait, ismertem és szerettem fáit, virágait. Élmény volt az erdőn keresztül húzódó Donga-árokban játszani, ami úgy keletkezett, hogy a katonák onnan ásták ki a homokot a lőterük építéséhez. Az árokban idővel csodálatos növényvilág fejlődött ki. Érdeklődésem középpontjába került az erdő, a növénytan. Eldöntöttem, erdész leszek. Édesanyám egyik kedves kolléganőjének, Majerszky Klára néninek lánya a híres orvosprofesszor, Sántha Kálmán felesége lett. A professzorról és dicsőséges tetteiről már gyermekkoromban sokat megtudtam anyám és Klári néni beszélgetéseiből. Anyám nagyon szerette volna, ha orvosnak tanulok. Én azonban már elhatároztam, hogy Sopronba megyek, erdőmémök leszek.- Nem könnyű időszakban tanultál Sopronban. Leckekönyvedet 1942. szeptember 10-i dátummal nyitották meg. Jócskán benne voltunk akkor már a háborúban.- Már a húszas, harmincas években elkezdődött ez a magyar dzsentroid fasizmus a korlátozásokkal, a zsidótörvényekkel, melyek ronda ügyek voltak. Később átváltott véres terrorrá. Amikor Sopronban egyetemre jártunk, bizony már pokoli idők jártak. S akkor a diákság körében, anélkül, hogy bárki szervezte volna, kezdett kialakulni egyfajta csendes ellenállás a rettenettel szemben. Amikor a németek bevonultak Magyarországra, és Sopronban, a Széchenyi téren levették az országzászlót, akkor mi, a Bánya-, Kohó- és Erdőmémöki Kar hallgatói összegyűltünk, és szép, rendezett sorokban elvonultunk előtte, tisztelegtünk a zászló helyének. Különben volt ott egy diákegyesület, amelyben Varga Domokos jelentős szerepet játszott. Lapot is szerkesztett, úgy hívták, hogy Bástyánk. Dombi már akkor is jeleskedett a lapszerkesztésben és a cikkírásban. Ott ismerkedtem meg vele, nem véletlenül jöttünk mi össze. O már felsőbb évfolyamba járt, firma volt, amikor én baleknak, vagyis elsőévesnek odakerültem. Rögtön a pártfogásába vett, mindig megvédett, ha valaki rossz szemmel nézett rám.- Miért, mi baj lehetett veled?- Ott sem szűntem meg hangoztatni németellenességemet. Sopronban nagyon sok német anyanyelvű ember élt, akik különös nyelven beszéltek, nem éppen goethei németséggel. A legtöbbjük különben nagyon tisztességes, derék magyar ember volt, de bizony, 83
