Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Elek Tibor: „szövegek közötti térben”(Bogdán László újabb verseiről)
hangsúlyos alkotói kérdéssé, főként a versekben. „Kérded, hogyan élek? Nem élek, csak írok! / Hogy van-e még szenvedélyem? Versről versre sodor / napjaim hordaléka. Didergek valahol / egy regény útvesztőiben. De hát vagyok-e még?! / Maszkok, álarcok rejtenek. Felettem a nagy ég." - írja néhány évvel ezelőtt A démon női alakot ölt kötet Útvesztő III. című versében. S talán ezért is jelenik meg az idegen szövegek mellett a múlt (többnyire a személyesen megélt közelmúlt) a legfőbb ihletadó élményforrásként és feldolgozandó tárgyként a lírában, de tulajdonképpen az elmúlt évtized prózáiban, regényeiben is. Mindezzel párhuzamosan érdekes jelenség a versek és az önálló versciklusok számának jelentős megszaporodása, míg az 1995-ös Az erdélyi kertmozi előtt csak tízévente jelentek meg kötetei (Matiné, 1972, Ingaévek, 1984), az utóbbi évtizedben viszonylag sűrűn, de alkotáslélektani szempontból talán ez is a számvető, az önismereti vágy fölerősödésével magyarázható leginkább. Az erdélyi kertmozi és az Átiratok múzeuma kötetekből kiderül, hogy Bogdánt már a hetvenes-nyolcvanas években is meg-megérintették az irodalmi elődök (klasszikusok és kortársak) és szövegeik megidézésének, az intertextualitásnak a költői lehetőségei. Igazán a kilencvenes évek közepétől vált azonban az allúzió, az átírás, a variáció, a rájátszás és a szerepjátszás, a különböző alkotói identitásokba lépés, illetve azok magára öltése, az így keletkező szövegek interakciójának kiaknázása (ön)kifejezésmódjának sajátjává. Talán nem függetlenül a posztmodem irodalmi, költői divatoktól - vagy akár olyan ifjabb, a próteuszi alakváltásokban még sokoldalúbb és virtuózabb erdélyi költőtárs inspirativ hatásától sem, mint Kovács András Ferenc -, melyek szerint a hagyományos lírai személyiség és személyesség kitüntetett helyzetével szemben a korszerű és hiteles versbeli megszólalás a lírai én nyelvi megelőzöttségét és disszemináltságát, a szubjektum szétjátszását, fikcionalizálását részesíti előnyben, de talán nem függetlenül az énkeresés belülről fakadó őszinte vágyától sem. Az Argentin szárnyasok című kötet a legkülönbözőbb szövegvilágok, más-létek és a saját „felélt évek" labirintusában „farsangoltatja" az „En"-t, jól láthatóvá téve, hogyan válik a nyelv és a szöveg egyszerre menedékké és börtönné számára („E nyelv menedéked, börtönöd lett?" - Időszámításunk előtt, 64; „Magad zárod nyelvek börtönébe, / de jól érzed magad Bábel sírján" - Joyce a tengerparton). Nem véletlen, hogy a számos megidézett előd közül Borges, Pessoa, Kafka írói világát, illetve némely szövegét hozzák leginkább játékba a versek. Bogdán költőként kezdte pályáját, de később inkább prózaíróként vált ismertté, s a prózai észjárás, szövegformálás nem hagyta érintetlenül a líráját sem, az elmúlt évtizedben látványosan felduzzadt költői világa határozottan epikus karakterjegyeket (is) mutat, versei többségénél például a történetmondói, az elbeszélői modalitás a meghatározó. A megidézett elődöket, alkotói világokat, szövegeket is gyakorta kívülről, az egyes szám harmadik személyű elbeszélők retorikájára és némiképp az elbeszélő költeményekre emlékeztető módon mutatja be (lásd a címadásait is: Kavafisz Borgesről álmodik és várja a halált, Az argentin szárnyasok főfelügyelője látogatást tesz a Buenos Aires-i nagypiacon és megszemléli alattvalóit). Különösen így van ez a versciklusai esetében, melyekben már az egyes darabok is inkább egy-egy jelenetet, eseményt verselnek meg, beszélnek el, de a ciklus maga is általában a valahonnan valahová elérkező történeti építkezés elve szerint szerveződik. Néha az is lehet az olvasó érzése, hogy egy-egy inkább epikai megformálást érdemlő téma került - talán nem is mindig indokoltan - különböző versformák (legyen az akár szabad versforma) és rímrendszerek kalodájába. A 2004-es Az erdélyi madonna című, egy közösségi (háborúkat, diktatúrákat) és közben magánéleti (három férje elvesztését) tragédiákat átélő erdélyi asszony huszadik századi sorsát megelevenítő, 24 szonettet tartalmazó kötetének alcímével (Fejezetek egy regényből) a szerző maga is jelzi, hogy ezúttal tudatosan vállalja fel a tartalom és a forma feszültségé47
