Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Ménesi Gábor: A szenvedélyes olvasás kalandja (Fekete J. József: Mit ér az irodalom, ha magyar?)
gényhősei egyéni, sajátos, egyedül csak számukra értelmezhető percepció folyományaként élik meg az időt és a teret, amelyek látomásszerűen, szekvenciákként egymásra rétegeződnek, fölülírják egymást, helyet cserélnek, az időszakaszok térelemekként tárgyiasulnak, a térlátványok pedig időelemekre vetülnek rá, s ami általánosan jellemző erre a szemléleti- megjelenítési világra: a múlt és a jövő a jelenben - a hősök individuális időélményében egymásra montírozódik vagy másolódik, a pre és a poszt állapot egy sajátos regényidőben és egyedi regénypoétikában jelenik meg". (291.) A kötet beszélője sohasem megfellebbezhetetlen értékítéletet állít fel, sokkal inkább egy lehetséges olvasatot kínál, amellyel orientál, útba igazít, miközben megadja az olvasónak az együttgondolkodás és a továbbgondolás lehetőségét. A figyelemfelkeltés és orientálás igényével mint alapvető funkcióval szorosan összefügg a világos, közérthető megfogalmazás és a szövegek felépítése: Fekete ugyanis - prózai alkotás esetében - előbb mindig felvázolja, megkísérli összefoglalni a vizsgált mű cselekményét, majd ezután fog a motívumok, a nyelvezet, az elbeszélésmód elemzéséhez, hogy végül valamilyen értékelést adjon. Észrevehető egyébiránt, hogy ez utóbbi terén tartózkodik a negatívumoktól és általában a szélsőséges értékítéletektől. Több helyen azonban nem leplezi elragadta- tottságát, így például Bánki Éva Esőváros című regénye kapcsán, melyet zseniális műként aposztrofál. Azok a mondatok, amelyekkel szerzőnk Hegyi Katalin Szentkuthy-könyvét bíráló írását bevezeti, egyúttal saját irodalomszemléletéről és kritikakoncepciójáról is sokat elárulnak: „Ideje volt-e már megrajzolni Szentkuthy Miklós emberi portréját, vagy feltáratlanul kellett volna hagyni a műveiben élő szerző humán mivoltát, ma talán már nem kérdés. Vagy éppen ma vált kérdésessé, a dekonstrukciós tanok, a close reading eljárások és egyéb iskolák által az irodalomról való beszédet preciőz szaknyelvi stílusbravúrokká habverőző korszakban, amelynek alaptétele, miszerint »a szerző halott«, mára kiegészült azzal a tétellel, hogy »a szerzővel együtt az olvasó is halott«, így a művekről szóló csevely sem lehet egyéb, mint életidegen, egymás mellett való elbeszélés." (166.) Fekete J. József elítéli tehát azokat a kritikusi módszereket, amelyek egy mű értelmezését és bírálatát - a dialógusra törekvés igénye nélkül - saját teoretikus nézeteik igazolására használják fel. Maga is egyetért azokkal a véleményekkel, amelyek az olvasáskultúra, a kritika, az irodalomelmélet és az irodalomtörténet-írás válságát hangoztatják, szerinte „a kritika egyik funkcióját, a műnek az olvasó felé való közvetítését immár a marketing vette át, amely hatékonyan, nemegyszer gátlástalanul él eszközeivel, amelyek nem a mű által nyújtott esztétikai élményre hívják fel a figyelmet, hanem a könyv eladhatósága érdekében teremtenek működő, profitorientált értékrendszert. Ez az értékrendszer pedig fölülírja a kritikus értékrendszerét, és fölöslegessé teszi azt a kritikussal egyetemben." (403.) Nem lát más kiutat ebből, csak azt, hogy „a kritikának is túl kell lépnie saját válságán, és ehhez módszert kell találnia. Annyi mára már bizonyos, hogy a vaktában írt, majd összegereblyézett kritikák gyűjteményét se kiadni, se megvenni, se elolvasni nem akarja senki. A kritikus könyvében már nem (csak) azt keresi az olvasó, hogy mit írt erről a regényről, arról a versről, amarról a drámáról, hanem azt (is), hogy ki is maga a kritikus, milyen értékrendszert működtet megértési kísérletei során, hogyan épít szöveget szövegre (...) és örül, ha felfedezhetővé válik számára az a szellemi számvetés, amivel a bíráló egybefogja a megérteni kívánt műalkotásokat, az a szemléleti rendszer és olvasói módszer, ami önelvű alkotássá avatja a kritikus szövegét". (404.) Amíg nem is olyan régen még megszokott volt, hogy a kritikusok, irodalomtörténészek bizonyos időközönként egybegyűjtötték, és kötet formájában közreadták legfontosabbnak vélt kritikáikat és tanulmányaikat, addig ma már Fekete mellett többen szembesülnek az „összegereblyézett" kritikagyűjtemények problematikusságával. „Az ilyen típusú, »válogatott« gyűjteménynek az irodalomtörténeti értéke, s főleg értelme számomra egyáltalán nem evidens. Akkor tartom elfogadhatónak, 110
