Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 2. szám - Ménesi Gábor: A szenvedélyes olvasás kalandja (Fekete J. József: Mit ér az irodalom, ha magyar?)

ha abból egyfajta kritikai, irodalomtörténeti gondolkodás- és beszédmód sajátos alakzatai is körvonalazódnak, mégpedig oly módon, hogy azok visszamutatnak nemcsak egy-egy műre, hanem egy kicsit magára a korra is" - írja Dérczy Péter Vonzások és választások című kötetének előszavában. Mint fentebb kiderült, Fekete is hasonlóképpen vélekedik a kérdésről, és úgy véli, leginkább úgy érhető tetten a kritikus személyisége és szemléletmódja, ha észleleteit egy naplószerű műformában rögzíti. Emlékezhetünk, hogy már korábbi köteteiben is hangsúlyos szerepet kapott a napló, a naplószerű megszólalás műfaji sajátosságainak vizsgálata. Ezúttal is leszögezi, hogy „a könyv nélküli irodalom felé haladó világunkban a napló és a naplószerű önéletírás látszik uralkodó műfajjá népszerűsödni". (42.) Majd ezt a megállapítást egy másik helyen részletesebben fejti ki, megfogalmazva ezzel az általa eszményinek tartott opus legfontosabb attribútumait: „...meggyőződésem, hogy a jövő műfaja a naplónak egy különleges változata lesz, nem valami irodalmi napló, hanem egy olyan szöveg, amely szerves kapcsolatot teremt az író személyes tapasztalata, olvasmányélményei és fikciója között. Olyan mű, amely szinte születésük állapotában képes megragadni a szerző gondolatait, feltárván ezáltal gondolkodásának módját, érdeklődésének körét, világlátásának milyenségét, nem választván külön a nagy művészetet a múlandó élettől, a szerző levelezését, naplóját a regényeitől, vagy éppen verseitől". (319.) Egyfajta határműfajról van tehát szó, élet és mű együttlátásáról, a különböző megszólalási módok, műfajok találkozásáról, amely szerzőnk szerint a leghitelesebben tükrözi vissza a kritikus szellemiségét, attitűdjét. Saját maga már régóta kísérletezik ennek megvalósításával. íme néhány citátum korábbi munkáiból ennek demonstrálására: „Megtörténhet, hogy vegyes műfajúnak tűnik majd az olvasónak ez a könyv, hiszen se kritika, se esszé, se valami bensőséges, intim vallomás igazából. A szerző szándéka szerint mind e három együtt, s végeredményben nem több, mint egy könyv az irodalomról." {Próbafüzet III., 2001- előszó); „Nem tanulmányok ezek az írások, nem is szegmentumok az utóbbi tíz év jugoszláviai magyar prózájának feltérképezéséből, hanem csupán olvasói jelentések, amelyek, remélem, így is kidomborítják könyvkiadásunk csúcsait, és a szerzői melléfogásokra is rámutatnak." (Próbafüzet, 1993 - előszó). A Mit ér az irodalom, ha magyar? szövegkonstrukciója is az olvasónapló-formát imitálja azzal az eljárással, melynek során a szerző nem egy esetben eltolja szövegeit a hagyományos kritika műfaji kódjaitól egyrészt az esszé, másrészt a nagyobb terjedelmű, tanulmányhoz közelítő írások tartományába oly módon, hogy végig a személyesség, vagyis az olvasás és befogadás személyes tétje marad előtérben. A kötet tehát egy olyan műérzést, értelmezési módot és kifejezési formát közvetít, amelynek kulcsfogalma a személyesség. Nem véletlenül fordul a szerző élénk érdeklődéssel Bálint Péter Egy kretén vallomásai című opusához, amelyben „a naplók személyessége- intimitása - fikciós történetekkel gazdagodik, miközben a születő műalkotás látszólag külső - írásos - dokumentumokat (inkább műfajokat: levelet, vallomást, kommentárt, esszét stb.) is magába szippant". (17.) Monografikus igényű kötetéről szólva, amelyben Bálint az alkotói öntematizálás mozzanatait járja körül, a levél- és naplóírás műfajára összpontosítva a következő megállapításra jut: „A Nyílt kártyákkal esszéiből és tanulmányaiból nem egy pszichologizáló vélemény olvasható ki, hanem az irodalomtörténészé és az íróé, aki maga is megszenvedte az önfeltárás igényének tomboló viharait. Az olvasással szerzett tudás mellett az önvizsgáló, önfaggató tapasztalat formálta ezeket a tépelődéseket." (35.) Ugyanebből az okból válik oly kedves olvasmányává Fűzi László Lakatlan Szigete, s ezért idézi belőle egyetértőén a következő gondolatot: „A személyesség nem a bezárkózást vagy a világtól való elzárkózást jelenti, hanem a világ által adott élmények továbbgondolását, mérlegre tételét." (154.) így válik tehát világossá, hogy olvasás és értelmezés művelete folyamán a megértés, valamint „a személyesség szűrőjén való áthullámoztatás a belső dialógus célja". (155.)

111