Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 2. szám - Ménesi Gábor: A szenvedélyes olvasás kalandja (Fekete J. József: Mit ér az irodalom, ha magyar?)

majd észrevétlenül magába szippantja az előbbit, olyannyira átjárja molekuláris szerkezetét, hogy az értelmező akaratlanul is azonosul tárgyával, s végül annak a szemével lát, annak a nyelvén szólal meg." (362.) Ugyancsak saját személyes indíttatásáról és a vizsgált életműhöz fűződő viszonyáról is vall Fekete, amikor Fűzi László naplójáról elmélkedik. Fűzi a Lakatlan Szigetben ír a vágyott összegző jellegű, vaskos műről, az évtizedek óta tartó Németh László-olvasásról és -tanulmányozásról. „Az »életrajzi könyv« irányába mutató oldalakon a műértelmezésnek olyan módszerével találkozunk, amely a mű tartalmi és formai egységével, az eszme és magatartás egységével párhuzamosan a szerző eszmei és cselekvő adottságának, a műalkotás mellett az alkotói folyamat megismerésének szükségességére alapoz." (160.) Ugyanez a személyes azonosulás olvasható ki Fekete J. József Szentkuthy-szövegeiből, amelyek több kötetben láttak napvilágot a nyolcvanas évek közepe óta. (Olvasat /., 1986; Olvasat II., 1993; Széljegyzetek Szentkuthyhoz, 1998; POST, 2005). Ez utóbbi, Szentkuthy-értelmezéseit összegző kötetének bevezetőjében a következőképpen fogalmaz: „Bár a részletekkel továbbra is kétközben vagyok. Egy ismeretlen szerzőjű aforizma azt állítja, hogy Isten benne lakozik minden kis részletben, ugyanakkor egy régi angol közmondás ennek éppen az ellenkezőjét állítja: »Az ördög a részletekben lakozik.« Akkor most hogy is van: merjek a részletekre hagyatkozni, és írjam meg az óhajtott, gargantuai méretű és mércéjű könyvet, és elemezzem elementáris nüansz-kimerítés- sel (»outprousting Proust?«) ezt a gigantikus életművet, vagy legyek gazdaságos, és egy karcsú kötetben foglaljam össze az ott elmondhatókat? De hiszen írtam már róla három karcsú kötetet és még szinte semmit se mondtam el róla. Halálom lesz ez az egyetlen téma, ez az egyetlen stílus. Bűnös vagyok, ez lesz a vesztem." (Fekete J. J.: Előszó helyett. POST. Szentkuthy Miklós és művei. 4.). Hasonló dilemmák és kételyek merülnek itt fel, mint amilyenekről Füzinél olvashattunk. Mennyi mindent elárulnak ezek a gondolatok arról az elköteleződésről, a hatalmas szövegkorpusszal folytatott állandó küzdelemről, az azonosulás és feltárás igényéről, amelyek mind-mind áthatják Fekete szövegeit, interpretációs törekvéseit! Nem másról van itt szó, mint a szenvedélyes olvasás kalandjáról, élet és mű együttlátásáról, a személyesség állandó jelenlétéről. Rendkívül találóan ír mindezekről egyik kritikusa: „Elköteleződése olyan mély, hogy sokoldalú munkássága akár az írógéniusz alkotó művészetének tükrözéseként is szemlélhető. Kritikusaként értelmezve és értékelve tükrözi őt vissza, naplóíróként s újabban prózaíróként az alkotói személyiséghez hasonulva teszi ugyanezt. A Lemúriában nem múlik az idő esszéként is olvasható kisprózái például nem csupán önreflexiós hajlandóságukkal, hanem a bennük feszülő erotizmussal és intellektualizmussal is a jól ismert szentkuthys vonásokra emlékeztetnek." (Sáfrány Attila: Fekete J. József: POST - Szentkuthy Miklós és művei. Kortárs, 2006.1.105. o.).

Szerzőnk több kritikájában és tanulmányában termékeny módon vonja be értelmezésébe a Szentkuthy-tanulmányozások tapasztalatait. Tolnai Ottó könyvei felett gondolkodva felhívja a figyelmet a két alkotó létértelmezésének, világlátásának metszéspontjaira: „A Frivolitások és hitvallások cím alatt 1988-ban kiadott Szentkuthy-interjú (ami nem esett át szerzői utómunkálatokon) együttolvasása a Költő disznózsírból könyvével egyértelműen rámutat a két óriási egyéniség abszolút együttrezgésére, a világra való ráhangoltságuk szinte azonos intenzitására, a metaforákat tűzijátékozó érzékenységükre." (342-343.) A kötet egyik legjobb írása éppen az említett Tolnai-kritika, amely a tanulmány felé mozdul el. „Tolnai, annak ellenére, hogy nem közkeletű nevén beszél a kisebbségben levés állapotáról, azt intenzíven megélte, megéli, de költői áttétellel határzónaként, határsávként éli, jeleníti meg, ami szemantikailag talán nem, de poétikailag igencsak pontos válaszlehetőséget teremt a létértelmezés kérdésére" - olvashatjuk a „Tisztára súrolt kisvilág" című szövegben. (339-340.) Ugyancsak kiemelhetjük a Sándor Iván időszemléletét tárgyaló tanulmányesszét, amelyben szerzőnk éles szemmel veszi észre, hogy Sándor Iván „re109