Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Ménesi Gábor: A szenvedélyes olvasás kalandja (Fekete J. József: Mit ér az irodalom, ha magyar?)
Ménesi Gábor A szenvedélyes olvasás kalandja (Fekete J. József: Mit ér az irodalom, ha magyar?) Fekete J. József legújabb kötete az elmúlt évek kritikai terméséből ad bő válogatást, több mint négyszáz oldalon. Olvasása során egyik elsődleges benyomásom annak felismerése volt, hogy a könyv szervesen kapcsolódik ahhoz az irodalomfelfogáshoz és szemlélet- módhoz, amely a szerző korábbi munkáiban artikulálódott. Amikor irodalomértésének legalapvetőbb mozzanatait megkíséreljük felvázolni, kiindulópontként érdemes segítségül hívni azt az irodalmári hitvallásként is értelmezhető mondatot, amely Fekete előző kötetében olvasható: „...a kritika nem működhet a nemzeti irodalom egészére kivetülő horizont nélkül, abbéli gátoltatottságában, hogy rálátása legyen az irodalmi élet egészére, belássa és igyekezzen megérteni azokat a jelenségeket és folyamatokat, amelyek a világ- és a nemzeti irodalom berkeiben megjelennek, működnek; hogy ezekből az általánosságokat és az egyedi jellegzetességeket leszűrve építse, igazítsa, módosítsa kritikai szempontjait, hogy végül megértő bírálója lehessen a műveknek." (Fekete J. J.: Teremtett világok. Imádságos kolostor II. zEtna Kiadó, Zenta, 2006. 20.). Az irodalom egészére való rálátás igénye, a kánonok felett elnéző tekintet válik uralkodóvá a Mit ér az irodalom, ha magyar? kontextusában is. A szerző egyaránt figyel a határainkon túli és az anyaországi irodalom folyamataira, s az értékek mentén szelektál, nem pedig az alapján, hogy egy alkotó adott esetben mely szekértáborhoz tartozik (ha tartozik egyáltalán valahová). Vizsgálódásai visszahatnak saját kritikusi alkatára, s a szemlélt jelenségek, irodalmi mozgásfolyamatok megértése finoman alakítja, esetleg módosítja kritikai szempontjait. Aki jól ismeri Fekete J. József szövegeit, annak nem okoz meglepetést, hogy legújabb kötetében is visszatérő hősként bukkan fel Szentkuthy Miklós, akinek életműve, irodalom-, művészet- és létszemlélete inspiráló erővel hat szerzőnkre, aki irodalmár, és az általa vizsgált oeuvre személyes találkozásáról, az így létrejövő rendkívül intenzív párbeszédről szól Mikola Gyöngyi Tolnai Ottó-értelmezései felett töprengve, ám saját Szenkuthy-olvasására is érvényesen: „A Nagy Konstelláció Mikola Gyöngyi könyve, így róla vall a legtöbbet, mint ahogy a kommentár is, akárcsak az esszé műfaja, ha nem is a líra intenzitásával, de kiemeli a szerző személyességét, a témától való érintettségét, nem hagyja takarásban azt, ami egyéni és egyedi a megszólalásban. A szellemi kitárulkozás nyomán egy olyan szerzőről szerezhet tapasztalatot a mindenkori olvasó, aki nem megérteni akarja Tolnai művészetének mibenlétét, hanem tökéletesen érti azt, belülről szemléli, ezért közvetlenül és érzékenyen beszélhet róla, miközben a tudomány eredményeit a saját meglátásának mérlegén felelteti meg, s nem pedig fordítva, mint ahogy a »tudományos« szöveggyártás impotens gyakorlatában szokásos." (361-362.) Majd hozzáteszi: „...számomra Mikola Gyöngyi könyve újabb bizonyítéka annak, hogy ha egy kellően érzékeny értelmező egy kellően erős alkotói entitás közelébe kerül, akkor az utóbbi tömegvonzása magához rántja, 108
