Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - A líra/epika-(választó)vonalon (Zsávolya Zoltán 2007. őszi beszélgetése Petőcz Andrással)
- A Majdnem mindenben valóban majdnem minden benne van. Mindaz, amit az eltelt húszegynéhány évben megvalósítottam a költészetben. Úgy érzem, hosszú utat bejár- t'am, a vers sok-sok lehetőségét kipróbáltam, sőt talán „ajtókat" nyitottam ki bizonyos lehetőségek felé. Ez a majdnem minden ezt is jelenti. Azt a teljességet és szintézist, amit jó néhány irodalomtörténész megemlít velem kapcsolatban, így Bacsó Béla, Vilcsek Béla, többek között.- Hogyan élted meg azt személyesen, hogy hangsúlyosan prózaíróvá váltál ? Milyen szakaszokban történt meg veled? Mennyire érzed véglegesnek a dolgot a maga emblematikusságában? (Az irodalomtörténet számos komoly példát ismer a döntő lírikus-prózaim váltásokra, ugyanakkor ezek gyakran még a pályakezdés szakaszában zajlanak le az alkotóknál, illetve nagyon ritka, hogy az ilyen komoly életműi múlttal rendelkező költő akár csak egy időre is ennyire nekifeküdjön regénynek, novellának. Hát még véglegesen!)- Nagyon nagy élmény a próza, de nem beszélnék véglegességről. Ahogy a beszélgetés elején említettem, számomra most nem adekvát a lírai megszólalás, de ez mégsem jelenti azt, hogy nincsenek elképzeléseim, hogyan lehetne valami érvényeset létrehozni még akkor is, ha a válságot, ahogy említettem, nem személyesnek, hanem országosnak érzem. A próza sokáig meghódíthatatlan területnek tűnt a számomra, aztán - kisebb elbeszélések írása után - 1998-ban állt be egy gyökeresnek mondható fordulat. Ekkor kezdtem el írni A napsütötte sávban című prózaverskötet anyagát, és ráéreztem a történet, az elbeszélés, a figurák mozgatásának ízére. Bár ez a könyv még verseskötetnek számít, a próza, számomra, itt kezdődött. Ezután kezdtem írni a Házibarát-történeteket, amikből később összeállt A születésnap című regény. Ettől függetlenül nem nevezném magam „emblematikusan" prózaírónak. író vagyok, aki prózát is, verset is ír. Nem mindig egyforma intenzitással mindkettőt.- Sokan megkérdezték már tőled ezt, de a téma valójában kimeríthetetlen: mit tartasz az álneves versírásról, és mit jelent(ett) neked személyesen?- Furcsán hangzik, de az álnév is „történet", vagyis „elbeszélés". Kitalálok egy figurát, elképzelem magamnak, mintha egy regényhőst képzelnék. És abban a pillanatban, ha életre kel, abban a pillanatban már verset is ír, verset is írhat. Vagy akár elbeszélést. Miért ne?- Legutóbbi „saját" verseskönyved címében hordozza Európa nevét. Ez már a harmadik köteted, amely megvillant ilyen kódot. Kell ebből valamire következtetni?- Igen. Megrögzött európaiságra. Nagyra nőtt hazám van, és ez jó. Európa számomra a szabadság metaforája. Ahogy valamikori Graves-díjas versem, az Európa metaforája is ezt jelentette. A szabadságot. Eredetileg ez is volt a vers címe: A szabadság metaforája. Európa a szabadságot, a sokszínűséget jelenti. Ebben a sokszínűségben kell megtalálnunk a helyünket. Nincs már határ, lassan nincs külön pénz se. Szeged, Kecskemét, Győr vagy Budapest olyan, mint Bécs, Berlin, Párizs. Belakjuk Európát. Ezt kell megértenünk. Nem könnyű az, hogy belakjunk egy ekkora hazát. De hátha sikerül. Én ilyen szempontból nacionalista vagyok: az Eiffel-tomyot éppúgy a sajátomnak érzem, mint a Tihanyi-félszigetet. Velence lagúnáit éppúgy, mint a Balatont. Európai vagyok, akinek jogom van erre a hazára. Az őseim, köztük, ha tetszik, a kalandozó magyarok, megharcoltak érte. Megharcoltunk azért, hogy a miénk legyen a bécsi vár. Halottaink üzenik nekünk, lakjátok be és védjétek Európát.- Irodalom-művészet és kultúra/politika nyilvánvalóan el kell hogy váljon egymástól mint szféra. De ez a helyzet az alkotó ember és annak civil kurázsija vonatkozásában is? 81
