Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Kapuściński, Ryszard - Szenyán Erzsébet: Lapidárium VI. (2. rész)
celofánpapírok zizegését hallani. Az emberek óriási mennyiséget esznek, a társadalmi osztályokat itt a has méretéről, a testalkatról lehet meghatározni. A karcsú emberek az arisztokraták, a testesek az alsóbb rétegek, a plebs. American Forkban a Danny's vendéglőben egyetlen karcsú pincérnőt lehetett látni. Mondtam neki, hogy jólesik ránézni, mert olyan karcsú, olyan nyúlánk. - A — válaszolta elpirulva -, én itt part-time dolgozom. Főfoglalkozásom a balett, ezért nem szabad ennem- tette hozzá szomorúan. Minthogy az emberek mindenütt ugyanazt eszik, a reklámok nem a választék sokszínűségével, hanem a mennyiségével csábítanak, bőséges és ultrabőséges adagokat reklámoznak. Eat! Food! Perfect food! - mindenütt élelmiszerreklámok. A tévében szünet nélkül steakek, csirkecombok, kacsacombok, pulykamellek, szószok, öntetek, mázak, szörpök, ketchupok stb. A napszakokat is e szerint számolják - hánykor esznek és hol. Hogy mit lehet enni, az már nem olyan lényeges, hiszen mindenütt ugyanazt eszik. Tervezgetnek- végig tudunk-e menni a 89-es úton, hogy odaérjünk a lunchre? A dinnenel Az étel mindenütt olcsó, az adagok pedig hatalmasak. Sokkolóan hatnak az emberre főleg azok az ételhegyek, valóban hegyek!, amelyeket reggelire fogyasztanak el. Módszeresen, figyelmesen, lassan, szertartásosan. Bekövetkezik az étkezés globalizálódása. Az ízek, vagy inkább az ízek elvesztésének globalizálódása. A McDonald's már lemaradt a versenyben, kevés helyen látni, mert megelőzték más gasztronómiai cégek, hálózatok, megmaradt azonban jelképnek, olyan kultúra címkéjének, amely az embert nem mint individualizált, saját, egyéni, megismételhetetlen ízleléssel megáldott lényt kezeli, hanem mint névtelen gyomrot, telhetetlen bendőt egy gigantikus fogyasztási gépezetben. Nos, reggel nyolckor elindultam American Forkból, a szállodából Salt Lake Citybe, a repülőtérre. És persze megtörtént az, aminek meg kellett történnie, nevezetesen - eltévesztettem az utat. A nagyvárosi autóvezetéstől mindig pánikba esem, egyáltalán nincs ugyanis nagyvárosi tájékozódóképességem, összetévesztem az utcákat, tereket, irányokat. Mindig az történik, hogy egy órányi tekergés, keresgélés után leragadok valahol, ahonnan aztán még véletlenül sem tudom, merre kell továbbmennem. Mivel előre éreztem a rám váró szerencsétlenséget, már két nap óta faggattam, akit csak lehetett, hogy miként jutok el Salt Lake Citybe, a repülőtérre. Kikérdeztem szép sorban a szálloda recepciósait, a mexikói takarítónőt, Cecíliát, a közeli benzinkút alkalmazottait, az éttermi asztalszomszédokat, a mellettem parkoló autó vezetőjét. O, nagyon egyszerűen - mondták mindannyian és a legnagyobb szívélyességgel magyarázták, merre menjek. Mindegyikük mást mondott. Abban ugyan egyetértettek, hogy menjek fel a 15 Nord jelzésű sztrádára, de innen már alapvető eltérések mutatkoztak. Volt, aki a 215-ös, volt, aki a 102-es, még mások a 68-as utat javasolták. Ma már, hogy túl vagyok annak a repülőtéri útnak a gyehennáján, tudom, hogy egyszerűen több út is vezet arra a repülőtérre. És itt máris szemben találjuk magunkat Amerika egyik problémájával - a túlkíná74
