Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Kapuściński, Ryszard - Szenyán Erzsébet: Lapidárium VI. (2. rész)
lattal. Melyik szállodát válasszam? Melyik éttermet? Melyik utat? Tucatnyi, több- tucatnyi lehetőség. Ráadásul a városok irányítói, nehogy részrehajlóan némely utakat kitüntessenek, másokat diszkreditáljanak, egyiket sem ajánlják kiemelten, így aztán az érdeklődőket nehéz helyzetbe hozzák - hogyan mutassák meg nekik a repülőtérre vezető utat, ha ilyen lehetőség több is van? Az elutazás előtti napon tudtam, hogy álmatlan éjszaka vár rám, bevettem hát egy altatót, reggel pedig főfájással, idegesen ébredtem. A recepcióban lévő alkalmazottak furcsa pillantásokat vetettek rám, alighanem gyanúsan viselkedhettem, de amerikaiktól megszokott módon nagyon diszkréten és udvariasan viszonyultak hozzám. Bepakoltam a csomagjaimat, lemostam az első szélvédőt. Az egyik recepciós, Curtis számítógépen kinyomtatott egy részletes útvonalat, aztán kezet fogtunk, jó utat kívánt, és megnyugtatott, hogy biztosan nem lesz semmi baj. Valóban, egészen könnyen megtaláltam a 15 North jelzésű sztrádát, amelyen félórányit kellett mennem az Exit 302-ig. Aztán, az utasításnak megfelelően, először letértem a 215-re. És itt kezdődött a kalamajka. Mert a 215-ösön nem volt semmiféle, repülőtérre utaló jelzés, ráadásul azonnal le kellett kanyarodnom a 80-asra, ott kettéágazott az út 102 Est és West felé, én pedig nem tudtam, melyiket válasszam, közben egy óriási munkagép került mögém; olyan hatalmas volt, és annyira közel jött mögöttem, hogy azt vártam, mikor fog szétlapítani, így aztán önkéntelenül jobbra fordultam, s egy kis utcában találtam magam - kicsi házak, kertek, csönd, sehol egy ember. Természetesen nem tudtam, hol vagyok, egy idő után azonban, ahogy alaposabban körbenéztem, látom, hogy egy benzinkút van nem messze előttem. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Odabent testes, rokonszenves nőt pillantottam meg. Hogy megnyerjem a rokonszenvét, teletankoltam a kocsit, fizettem, s csak akkor kérdeztem meg, merre kell mennem. A nő udvariasan elmagyarázta az utat - nagyon egyszerű az egész - mondta -, nem lesz semmi baj. Elköszöntem, de amikor beültem a kocsiba, észrevettem, hogy beállt mellém egy férfi, arra gondoltam hát, nem árt, ha tőle is megkérdezem az utat! Megkérdeztem. Udvariasan válaszolt, de olyan szlenggel, hogy egy szavát sem értettem. Szerencsére azonnal beállt a kúthoz egy hölgy, olyan tanítónőforma volt, mert amikor megkérdeztem, lassan és tagoltan kezdte magyarázni, mint egy gyereknek, hogyan jutok el a repülőtérre. Most aztán melyik tanácsot kövessem? A tanítónőét választottam, s kiderült, hogy hibát követtem el. Utasítása szerint a Bloomberry utcán kellett haladnom a lámpáig, ott jobbra fordulni, aztán a nyolcadik lámpánál újra jobbra, de követve ezt a tanácsot, olyan útra tévedtem, amely raktárak és lerakatok között vezetett a végtelenbe. Sehol egy élő lélek. De még egy autó sem. Úgy éreztem, teljesen elvesztem. Végső kétségbeesésemben megfordultam, s elindultam visszafelé. Kifordultam, befordultam, bolyongtam erre-arra, már az ideg-összeroppanás és sírás határán álltam, amikor a sötét alagút végén hirtelen felvillant a fény: megpillantottam egy magasba emelkedő repülőgépet. Ez az! - örvendeztem -, semmi kétség, itt, a közelben, errefelé kell lennie a repülőtérnek! Olyan vidámság költözött belém, hogy tövig nyomtam a gázpedált, úgy vágtattam előre. A repülőgép azonban eltűnt. Egy idő után aztán felbukkant egy másik, de most mögöttem - a visszapillantó tükörben láttam meg. 75
