Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Balázs Attila: Kinek észak, kinek dél: a visszatért Délvidék
Ahogy haladtak tovább Dél irányában a „történelmi határok" felé, rövidesen megpillantották az első határerődítéseket. Az út mentén jobbra és balra szakszerűen álcázott betonfedezék húzódott, amelyet azonban csak jugoszláv oldalról lehetett látni, magyar területről nézve eltakarta a gyep és a bozót. A kilövőrésekben elhelyezett géppuskák pompásan uralhatták volna a terepet, ám csak némán meredeztek, mellettük a megtöltött hevederek. Távolabb rengeteg töltényláda, gazdátlan puska, tányérakna. Harcnak nyoma sehol, a szelíd napfény békés tanyává aranyozta a sorjázó, göbös-sarkos fedezékeket. Még hosszú órákba tellett, mire a förtelmesen rossz úton beértek Bajmokra, mintegy tíz kilométerre a határtól. A falu dugig magyar katonasággal, hogy ki lehetett volna rakni a MEGTELT táblát. Szilágyiék egy magyar ajkú, őket akkor még szívélyesen fogadó szódagyáros hatalmas udvarán, illetve buboréküzemében kaptak utolsónak szállást. A vendéglátó oda-vissza volt a boldogságtól, csak az bántotta, hogy hirtelenjében nem tud rendes evőeszközt adni (utóbbit eccajgnak nevezte), mert mindet elásták, nehogy a pozícióikat feladó, visszavonuló jugoszláv csapatok magukkal vigyék - ha ezüst, ha alumínium. Ha fa? A hús picit rágós volt, de finom csípős, azaz: erős. Reggel folytatták útjukat egy-egy üveg szívélyes emlékszódával, szinte sajnálva, hogy e kedves vendégeskedésnek így vége szakadt. Hajnalhasadáskor, rekedtes kakasszóra indultak máris, amikor megérkezett a parancs, hogy a tisztek vegyék le megkülönböztető jelzéseiket, nehogy csetnik orvlövészek áldozatává váljanak. (Hol voltak még akkor a partizánok?) Az óvintézkedés megalapozottnak tűnt, ugyanis futótűzként híre ment, hogy a legelöl menetelőket Boldogasszonyfalvánál (Gospodjinci) támadás érte. Mégpedig olyan váratlan módon, hogy az ottani szerb pópa leánya szín- leg nagy örömmel odalépett az egyik nyalka, pedert bajszú, tengerkék szemű magyar századoshoz, majd a tarka tavaszi csokrába, esetleg a friss cipójába rejtett pisztolyából - fülig érő szájjal - halálos lövést adott le (ez a kis rác kurvája, a rohadtja!) a magyar hős utolsót dobbanó szívének kellős közepébe. Ezenkívül lőttek a bevonulókra a szenttamási templom tornyából, ahogy máshonnan is meg-megsorozták őket. Maguk Szilágyiék - a felzászlózott, békés Kossuthfalva után - Bácstopolyánál kerültek legközelebb, illetve legelébb kimondottan harci cselekményhez, amidőn egy kis szusszanásra megálltak az árokparton, közben mellettük eldübörgött egy tüzéralakulat, századnyi biciklis - kerékpáros magyar fiúk, fel a fejekkel! -, nem utolsósorban huszár. Alig ülepedett le a por utánuk, alig döglött meg az úton eltaposott, fél szemére vak, kíváncsi cirmos, amikor a békésen zümmögő tavaszi csendet hirtelen puskaropogás verte fel, majd robbanásokat lehetett hallani. Füstfelhőt látni, nyomában lángokat az égre kúszni. Kissé később kiderült, hogy a közeli tanya épületéből lőttek a vonuló bakákra, akik menten viszonozták: egy-két bombát rögvest besuhintottak az ablakon. Ugyanazon az ablakon nézett be kisvártatva Szilágyi István - az égő hús és mindenféle egyéb szikrázó anyag undorító bűzében -, hogy odabenn összesen hat holttestet számoljon meg. Főleg férfiét, de volt közöttük gyerek is. Ahogy egy 7 i
