Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Balázs Attila: Kinek észak, kinek dél: a visszatért Délvidék
fejkendős öregasszony is, fejőbödönnel. Szerte még ott hevertek fegyvereik. Az egyik gyerek mellett parittya. Szilágyi döbbenten tette fel magának a kérdést:- Mit remélhettek, mit hittek ezek? Azt nem gondolhatták, hogy esztelen ellenállásukkal meg tudják állítani csapatainkat, és mégis feláldozták életüket. (Tényleg: tán Márkó királyfi gyors feltámadásában és beavatkozásában bíztak?) Megállapítja, hogy szomorú volt látni ezt a pusztulást, ugyanakkor világosnak tűnt előtte: nem lehet másképp, nincs más mód és eszköz ennek az „esztelen ellenszegülésnek" a letörésére, mint az erőszak. Mindenesetre nem maradt más teendő ott, mint levágni láncáról egy halálra vált, nyüszítő komondort, amely menten világgá futott. Egyenest Bácsalmás, azaz Magyarország felé sprintéit a határtalan örömére szabadult eb. Szilágyi István zászlós Bácsfeketehegyen, azaz Feketicsen találkozott - ha nem is önmagával, de - névrokonával: Szilágyi Istvánnal. Ott lelte meg a finom bort a szikvízhez. A Bűnök Könyve itt még egyértelmű lelkesedésről beszél, amellyel a magyar helybeliek a bevonulókat fogadták, s nem tesz említést arról a hatalmas csalódásról, amely később uralkodik majd el a délvidéki magyarokon, midőn azt tapasztalják, bezzeg az anyaországiak nagyon is gyanakodva kezelik őket, egymásnak osztogatják a pozíciókat, meg hogy mindenben inkább csak szipo- lyoznának, kihasználnának. Ahogy a szerb hatalom, netán a labanc, még előtte a török tette, s hogy a legutolsó, ágyba vizelős, selypítő, segge lyukát a fején hordó magyarországi balekje is valamiért jogosnak érzi, hogy basáskodjék felettük. Hogy ott játssza az eszét! Feketehegyi Szilágyi Pista, amint lehetett, rögtön előkerítette a pince fényes kulcsát, amelyet asszonya eldugott, hogy megigya a pertut újdonsült druszájával. Sz. I. emlékezetében gyönyörű esteként maradt meg az az est: a savanykás, de nagyon jóízű borral, töltött csirkével. Házigazdájától hallotta, hogy egykor a huszároknál szolgált (a huszarakná\), de most nem hívták be, mert mire sor kerülhetett volna a bevonulásra, már meg is érkeztek a felszabadító csapatok. Gyakorlaton is keveset volt, annál többször járt ásó a kezében a jugoszláv idők alatt, azokban a cudar erődítési munkálatokban. Szerinte Bácskában tíz erődítési vonal húzódott végig, húzódik párhuzamosan a határral, s ő pontosan tudja hát, ki építette. (Itt hatalmasan a markába köpött ez az alacsony, ám vállas emberke.) ■ Az erődítési vonalat ebben az esetben egy kb. négy méter mély árok jelentette, amelynek déli oldala függőlegesen esett, északi oldala azonban csak negyvenöt fokos szögben lejtett, s tankcsapdának szánták. Megépítésénél fogva olyan volt, hogy jugoszláv oldalról át lehetett menni rajta, csak a támadóknak jelenthetett akadályt. Az árok mellett betonerődítések lapultak, amelyeket bokrokkal és fűkockákkal takartak, vagy egész szalmakazallal álcáztak, netán egyenest beépítették őket a kukoricagórékba, a kis út menti vityillókba. Nem csupán Vityillovón, vagy Vityillován, he, he! A támadó csak akkor vehette észre őket, amikor már belekerült a gyilkos tűzbe. Az egyik legmarkánsabb ilyen erődítményvonal 8
