Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 2. szám - Balázs Attila: Kinek észak, kinek dél: a visszatért Délvidék
vezetett nemzettől minden harc nélkül ragadtak volt el olyan területeket, amelyeket a magyar nép ezeréves munkája és megszámlálhatatlan áldozata szentelt magyarrá, ezért most ütött az óra, itt az alkalom: lépni kell! H. M. arra hivatkozik, hogy Jugoszlávia törvényes államfőjét erőszakkal mozdították el, békés szándékú kormányának tagjait börtönbe vetették. Ezt az erőszakos változást, úgy látszik, ugyanazok az erők készítették elő és hajtották végre, amelyek egyszer már (de akár többször is!) annyi könnyet, vért és szenvedést zúdítottak Európára. Most sem a béke fenntartását, a jószomszédi viszony keretében megteremthető megegyezést akarják, hanem épp ellenkezőleg azt, hogy a háborút Európának erre a részére is kiterjesszék. Ezért idéztek elő „szándékosan összeütközést" a nagy német és olasz nemzetekkel, amelyekhez Magyarországot a benső barátság szálain kívül a háromhatalmi egyezményhez történt csatlakozás kötelékei fűzik. Az új belgrádi rendszer katonai erőket vonultatott fel a határokon, s ezzel szemben Mo. csak akkor tett védelmi intézkedéseket, amikor sorozatos légitámadások érték az ország területét. Meg nyílt betörések, amelyek ellen kormánya hiába tiltakozott. A továbbiakban örömmel üdvözli a horvát függetlenség kikiáltását, amellyel szerinte: Jugoszlávia megszűnt létezni. Alkotóelemeire hullott. (Záptojásként roppant össze?) Ezzel egyidejűleg kötelességgé vált, mondja, az elszakított terület és az azon nagy tömegben élő magyarság sorsának, helyzetének újbóli kézbe vétele. Olyan szent nemzeti kötelesség ez, amelyet haladéktalanul teljesíteni kell. Ezért parancsot ad katonáinak a Délvidéken élő magyarság pusztító anarchiától való megóvására. Katonáim akciója nem a szerb nép ellen irányul, amellyel nincs vitánk, és amellyel a jövőben békében akarunk élni. Szeretettel és örömmel köszöntőm hozzánk visszatérő s oltalmunk alá vont véreinket. Isten áldását kérem a magyar nemzetre és a hazára! Szilágyiék vonattal futottak be Harkapusztára, majd onnan kemény lovaglással lóháton érkeztek húsvét ünnepén a magyar-jugoszláv határra. Cinikusan szólva: sokkal környezetbarátabb módon, mint a német tankos kollégák, s ott már az árokban találták a kifordított sorompót. ■ Szépen megvárták, amíg mindenki egyenként felzárkózik a dombtetőre, ahonnan messzi kilátás nyílt a Bácskára. Arra az áldott, lírával-könnyel átitatódott földdarabra, amely ismét Magyarországé lett. - Az érzés, vallja, nagyszerű volt. A néma áhítat perceiben csöndesen álltak, ő az ünneprontó csobogással húgyozó Sárga levált patkójával a kezében, s bár senki nem mondta ki a vezényszót, mindenki imádkozott. Itt is akadt olyan, aki elpityeredett. Kis-Bácskából süvít a szél, Hogy a magyaroknak keserű A kenyér. Kalász-kalász, Árva magyar kalász... 6