Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 12. szám - Csányi Vilmos: A kapcsolat

Szétszedjük, mint hibás példányt? Vagy rendelkeznünk kell pontos, mindenki által elfogadott eljárással, hogy a lehetséges valakiket a tárgyaktól megkülönböztethessük. Nincsen ilyen eljárásunk. Csak találgatunk. Én például azt gondolom, hogy a valakivé levés az nem minden vagy semmi kérdése. Nem arról van szó, hogy ez a dolog valaki, az meg nem. Lehetnek olyan összetett, bonyolult valakik is, mint mi, de lehetnek sokkal egyszerűbb, egészen apró valakik is, akikben még csak pislákol a valakiság. Néha megjelenik, néha nem. Egyszer Gödön üldögéltem a szobámban, amikor egyik kedves tanítványom rohant hozzám: jöjjön professzor úr, ilyet még biztosan nem látott. Mentem, és tényleg különös dolgot láttam. A fiiinak (ma már a tudományok doktora) egy kis négyzet alakú akváriumba helyezett paradicsomhalat arra kellett megtanítania, hogy csak a rendelkezésére álló tér egyik felében tartózkodjon. Az ilyesmit a tudomány természetesen erőszak alkalmazásával éri el. A tiltott térfelére egy elektromos erőteret létesítettünk, ha oda úszott az állat, akkor enyhe, de azért kellemetlen elektromos csípés érte. A paradicsomhalak néhány próbálkozás után megtanulják, hogy csak a tér egyik fele nyugalmas hely számukra. Az az állat is megtanulta, amely éppen a vizsgálat tárgya volt, de valamiért nagyon különlegesen viselkedett. Az akváriumi tér egyik fele ugye elektromos zár alatt van, négy-öt beúszási kísérletből ez világos volt a számára. De tovább érdeklődött. Szép lassan a láthatatlan elektromos fal felé úszott, egészen lelassult és mintegy tapogatva, óvatosan továbbment néhány milliméterrel. Amint megérezte az erőteret, hátrált, de - és ez volt a fantasztikus -, szisztematikusan tapogatta végig a teljes felületet. Centiméterről-centiméterre. Agyának súlya mindössze 10 milligram. De ebbe a kis csomóba már belefér valaki! Valaki, aki szisztematikusan kutat, feltérképezi a környezetét. Egy halvalakivel nemigen lehet kapcsolatba lépni, gondolhatja mindenki, aki legalább azt elhiszi, hogy ők is valakik. Nos, ez se így van. Volt egy nagy termetű óriás gurámim, Zebulon. Ez a hal vagy 60 centiméter hosszú és 4—5 kilogramm. Növényevő. Indiában tenyésztik, eszik. Néhány példánnyal akartunk megfigyeléseket végezni a Tanszéken, de kiderült, hogy olyan agresszívek egymással, hogy nem lehet. Az utolsó túlélőt, akkor még csak néhány centiméter hosszú volt, megmentettem és hazavittem egy nagy, négyszáz literes akváriumba, ahol azután egész életét, húsz évet töltött. Különös hal volt. Megkülönböztetett bennünket. Engem kedvelt. Ez abból derült ki, hogy egy költözés és lakásfelújítás alkalmával kénytelen voltam szegényt ismét a tanszékre deportálni vagy három hétre, és akkor kiderült, hogy az ott dolgozó munkatársaimtól nem fogadja el az ételt, hiába kínálták a legzamatosabb levelekkel. Elutasította. Professzor úr! Zebulon éhségsztrájkol. Rohantam persze. Na lássuk, kínálja meg valaki, messziről nézem. Nem kell neki a levél, megfordul és elmegy. Jövök én, sietve odaúszik, egyenként elveszi és elfogyasztja a felkínált füveket. Újabb próba. Biztosan felismer, csak tőlem fogad el táplálékot. Talán akkor ő is valaki, de ha az, a felismerés csak a kezdete egy kapcsolatnak. Képes-e tudomásul venni, hogy én egészen különböző, másvalaki vagyok? Képes-e jelét adni ennek? Az efféle dolgok bizonyítására kísérlet nincsen, aki ilyet próbálna a tudomány eszközeivel bizonyítani, azt háborodottnak néznék kollégái. Én sem próbáltam, de egyszer véletlenül adódott a bizonyíték, a kapcsolat létezik! Valamiért egy egész napig nem voltam otthon, és Zebulon nem

14