Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 12. szám - Csányi Vilmos: A kapcsolat
kapott rendesen enni. Másnap reggel lelkiismeret-furdalástól gyötörve megyek a legszebb salátalevéllel az akváriumhoz, és nyújtom neki. Mohóságában úgy kapott felé, hogy mindkét ujjam bekapta. Addig nem tudtam, hogy milyen fogai vannak, vastag húsos ajkai voltak, fogak nem látszottak, de - most kiderült: egészen apró, helyes kis valamik voltak a szájában, leginkább egy durva smirglire emlékeztetett. Szóval bekapta az ujjam, de, és itt jönnek a különös történések - nem szorította meg, hanem azonnal elengedte, és néhány centimétert hátrált. Én realizálva, hogy nincsenek éles fogai, nyugodtan tovább tartottam a két ujjam között a levelet a víz fölé. Zebulon ekkor újra odaúszott, és nagyon finoman, óvatosan, az ujjam alig érintve elvette a levelet, és ezután egész életében mindig óvatosan vette el a leveleket, soha, egyetlenegyszer sem fogta meg az ujjam még egyszer. Különös csoda volt. Egyáltalán, ha bármi igazi dologgal megpróbálgatunk igazi módon foglalkozni, csodalehetőségeket rejt. S mit nevezünk itt „csodának"? Azt, ami az átlagos hétköznapi érzésünket egy kicsit meghaladja, de gyakorlati haszna van azzal, hogy mégis kapcsolódik ezekhez a hétköznapokhoz, segít ezeket a köznapokat hétről hétre, napról napra valahogy fantáziásabban végigélni; meg hogy rájöjjünk, semmi sincs elveszve, nem vagyunk „holmi madarakkal" önmagunkba — és e madarakba - bonyolódva, hanem ugyanaz van, ami egykor, a gyerekkorban: nyitva áll valamelyest a világ. A valamelyest: a hivatalosság szava. Teljeset csak amatőrök követelnek. Valaki ott van, aprólékos figyelem és a kapcsolat kialakul. Először csak egészen apró jelekből lehet rá következtetni, a csodákra várni kell. Az én életemben az igazi nagy csodákat a kutyák hozták el. Sok történetet elmeséltem már, most csak arról lesz szó, hogy a kutyák nagyon magasrendű, összetett valakik, és ennek számtalan jelét adják, ha hajlandóak vagyunk rájuk figyelni, ha kialakult a kapcsolat. Az ember szeret magában azért is gyönyörködni, mert felismerte a halált, az elmúlás keservét. Azt hisszük, hogy erre az állatok nem képesek, elszenvedik, de nem élik át a halálukat. A halált át lehet élni, mert csak addig tart, amíg érezzük, gondoljuk az életet. Amikor megtörténik, vége mindennek, a halálnak is. Az elefántokról is gyanítjuk, hogy tudnak valamit erről. Ha elefántcsontokat találnak, nagyon izgatottak lesznek, sokat trombitálnak és végigtapogatják, majd egymásnak adogatják a csontokat. Mi másért tehetnék. Bizonyosságunk persze nincsen. Sok kutyatörténetet hallottam, ami a gazda haláláról és a kutya viselkedéséről szól, de ezekben a dolgokban csak azt hiszem, ami velem történik meg. Bukfenc szegény már nagyon megvénült, fájtak az ízületei, már nagyon lassan ballagott, kedvetlen öreg lett. Vele és az életvidám Jeromossal nógrádi kertünkben dolgoztam. Évi külföldön a zenekarral, és én az egész hétvégét kint szándékoztam tölteni, a munka miatt, meg azért is, mert a két kutyával egyszerűbb az élet ott kint. Majd hétfő reggel jövünk haza. Vasárnap délben hirtelen, 15
