Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11. szám - Lengyel András: József Attila és Illyés – Osvát vonzásában (A marginalitás irodalomszociológiájához)
regisztrálja szereplését: „József Attila, aki kitűnő és nagyon kedves előadó is, három költeményét adta elő. Ezekből valami mosolygó kedély sugárzik, megejtően" (KJA 1:119.). Mindez arra vall, József Attila és a Nyugat viszonya ekkor még nem szakadt meg, de már erősen bomlóban volt. 1929 januárjában azután még, mint már volt róla szó, szerepelt egyszer a lapban, ám aztán: vége, nincs tovább. 9 A sikertelen integrálódási kísérletnek, értelemszerűen, következményei is lettek. Az egyik nyilvánvalóan Illyés és József Attila viszonyának átrendeződése. A „lift" Illyést „fölfelé", József Attilát „lefelé" vitte - kapcsolatukba így, egyelőre csak latens formában, beépült a személyes feszültség eleme, amely utóbb, több fázisban, fölszínre is tört. A másik: Osvát Ernő, bár nem hallgatható el némely érdeme, elhibázott döntései révén nem megerősítően szólt bele József Attila életébe és pályájának alakulásába, hanem - legalábbis a költő érzékelése szerint - akadályozójaként. Ez nagyon plasztikusan megmutatkozik, ha számba vesszük József Attila Osvátról való megnyilatkozásait. Bár jó barátja, Németh Andor Osvát halálakor még úgy jelenítette meg a szerkesztő öngyilkosságát, mint amellyel „megcsalta" pártfogoltjait - Tersánszkyt, Illyést és József Attilát (Németh 1929, újraközölve OEKK 463-464.) -, ám ez már alighanem csak Németh személyes vonzalmairól árulkodott. Maga a költő, nem is sokkal később, másképpen vélekedett. Az Előőrs 1929. december 21-i számában, Bűbáj főcímmel közölt glosszáiban két összefüggésben is megfricskázta korábbi barátja, Komlós Aladár Osvát-„siratóját". Az Éles elme című glosszában idéz egy passzust Komlóstól („Rendkívüli fogékonysága, éles, mondhatnám túl éles esze [volt], amely fogalomzavart tudott megállapítani ott is, ahol nem volt"), majd így kommentálja e mondatot: „Ez finom állítása volna a fonák halálú szerkesztő gyengeelméjűségének s annak is tartanók, ha nem áradna Komlós egész cikkéből a háladatos rajongás, amiért ilyen kritikusokat felnevelt" (JATC 1/1:211.). Nem kétséges, ez a kommentár bizony egyszerre vág Komlós és „fölnevelője", Osvát ellen. S hogy József Attilának ekkor igazában talán nem is Komlóssal, hanem Osváttal volt „baja", az Idézet című másik itteni glosszája tanúsítja. Ezt, mivel úgysem hosszú, érdemes egészében idéznünk: „»Irodalom és irodalmi élet nem egy« idézi Osvát egyik »aforizmáját« Komlós Aladár fent említett éles elméjű cikkében. Emlékezetes, hogy Osvát elgondolt és közzéadott egynéhány ilyen bölcsességet a Nyugat amúgyis színtelen szintjét óhajtván óvni, az egyik reggeli lapban. Annak idején hanyatt-homlok idézgették Osvátot - munkatársai és Komlós Aladárt csak dicsérni kívánjuk ezúttal, mert íme kitart mellette s a feledésbe merült közhelyeket - lám — holta után is mestere ajkára adja" (JATC 1/1:211.). Sapienti sat. Ez bizony „törlesztés" - bár meg kell mondani, nem teljesen indokolatlan ez a kritika. Osvátnak szerkesztés közben kiformálódott elveit mindenesetre „feledésbe merült közhelyek"-ként jeleníti meg. S Osvát negatív megítélését később sem korrigálta. Evekkel később, 1931-ben, Kassák Lajos 35 verséről írva, Osvát megint csak negatív hangsúllyal jelenik meg kritikájában. Jellemző, hogy ebben a Kassák költészetét levágó avantgárdellenes írásában Kassák azért is kap tőle, mert a könyv záródarabja - Osvátra emlékezik, nevét pátosszal emlegeti és „csupa nagybetűvel" írja (JAÖM 3:113-114.). Bírálatát József Attila így vezeti föl: „A könyv címe: 35 vers, 66-100-ig, mind számozva. Azonban kerülközik egy 36-ik közlemény is, az egyetlen, amelynek címe is van, az egyetlen, amelynek törés nélküli összefüggő értelme is van, és amelyet talán ép emiatt nem tekint Kassák versnek. Hanem valami fontosabb közleménynek, hiszen, mondom, ebben értelmesen beszél, sőt könyve végére teszi, kihangzásul, befejezésül. Címe »Emlékezzetek rá«. De kire?" - kérdezi, majd magát Kassákot idézve válaszol is a föltett kérdésre: „»[...] 88
