Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11. szám - Lengyel András: József Attila és Illyés – Osvát vonzásában (A marginalitás irodalomszociológiájához)
tervre Osvát „rászerkesztett": a május 1-jei számban egy „figyelőt", a május 16-i számban pedig egy verset közölt az ifjú költőtől. Sőt még június 16-án és augusztus 1-jén is hozta írásait. A várt kötet azonban nem jelent meg, nyilván nem jött össze a szükséges pénz. (A könyv, mint ismeretes, végül csak 1929 februárjában látott napvilágot, sokkal rosszabb nyomdai kondíciók mellett.) Osvát és József Attila viszonya pedig lassan elhidegült. Ennek jelei már júliusban mutatkoztak. A Lőrincz Jenő verseskönyvéről írott kis kritikáját a költő ekkor, júliusban írta (erre maga a szöveg utal), ám - bár bármelyik számba „benyomható" rövidke írásról van szó - a közléssel Osvát decemberig várt. „Elfektette" a kéziratot. József Attila pedig, Vágó Mártához írott, július 22-i levelében játékosan, de félreérthetetlen Osvát elleni éllel így ironizált a lány mondatszerkezetem: „Remek. Intelligenciámban bízva elhiheted. Remek, mert: [...] d.l mert Osvát közölné" (JAlev 228.). S az Osvát elleni ressentiment az év második felében jelentősen fölgyűlt a költőben. Bár mint Stoll Béla kiderítette, egész sor verse ott hevert a Nyugat szerkesztőségében (Stoll tizenkettőt cím szerint is azonosított [ÖV 2005, 3:158.]), a versek közlése finoman szólva is akadozott. A Nyugat október 1-jei (már szeptember végén utcára kerülő) száma pedig „kiverte a biztosítékot". József Attila a szám áttanulmányozása után, másnap, szeptember 30-án levelet írt Vágó Mártának, s ebben kifakadt Osvát ellen: „Illyéssel beszéltem, gyönyörű négy részből álló verse jött a Nyugatban, bátyja halálára írta »Búcsúztató«-nak. Úgy vélem, többet ér minden eddigi versénél, tehát nagyon jó. De jött kívüle lótól-öszvértől-szamártól [...]. Ha csak Illyéstől jöttek volna, úgy azt hittem volna, hogy az enyéim biztosan nagyon gyöngék, rosszak, nincs önkritikám, mert hiszen ért hozzájuk Osvát. Mikor megláttam a Nyugatot egy kirakatban, elsápadtam, ködgomolyog-halaványan néztem a címlapját félórán keresztül. Most már röhögnék, mert Osváttól ez igazán paralízis, vagy szellemi, vagy erkölcsi, utóbbi esetben tehát gyalázatosság, - de legbelül igen fáj" (JAlev 267-268.). Hogy kinek volt igaza, az írásokat „elfektető" Osvátnak, vagy a publikálni vágyó ifjú költőnek, utólag már majdnem mindegy. A tárgyi igazság mégis megkívánja, hogy kimondjuk: azok a versek, amelyeket az október 1-jei Nyugatban József Attila kifogásolt, csakugyan nem voltak jobbak, mint az ő, Nyugatnál elheverő versei. Osvát ízlése és kvalitásérzéke tehát nem jól működött, vagy - valami előttünk rejtett okból - kihagyott. Ez azonban csak a legendárium szempontjából lehet meglepő. Osvát, mint sok példa bizonyítja, egyáltalán nem volt csalhatatlan, és számos elhibázott szerkesztői döntése volt. Jellemző, hogy még a Nyugat hőskorának emblematikus alkotóját, harci „lobogóját", Ady Endrét is többször megcenzúrázta, írásait asztalfiókba süllyesztette. Hogyne tette volna ezt meg tehát egy marginális helyzetű ifjú költővel, akit semmi és senki nem védett ítéletétől. S hogy ez alighanem a kvalitásérzék megbicsaklása volt, paradigmatikusan mutatja az úgynevezett osváti végrendelet (Nemeskéri, 2002. 141.), amely három ifjú költőt ajánlott utódai bizalmába: Illyést, Imecs Bélát(!) és Gyulai Mártát(l). A három fölfedezettből egyedül Illyés érdemei voltak valóságosak, a másik kettőt csak a félreértés és a személyes szubjektivitás emelhette föl e kiemelt helyzetbe. Diabolizálni azonban Osvátot sem kell; a szerkesztői döntések története, ha egyszer valaki megírná, jelentős részben másoknál is elhibázott döntésekből állna össze. A szerkesztők, tudjuk, legalább annyira igazodnak informális „kánonokhoz", aktuális konvenciókhoz, rokon- és ellenszenvekhez stb., mint az eléjük került kéziratok alapos, elemző olvasásának eredményeihez. Az „irodalom" jórészt önmagát szerkeszti. S ennek az összefüggésnek az érvénye alól igazából még az irodalmi élet olyan „diktátora", mint Osvát sem volt kivétel. A lényeg azonban az: József Attilának a Nyugatba való beintegrálódása ekkor, 1928-ban sem sikerült. 85
