Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 1. szám - Bíró-Balogh Tamás: A filológus öröme (Déry Tibor levelezése. 1901–1926 I/A. Sajtó alá rendezte: Botka Ferenc)
ságrendileg tehát tudjuk, mekkora, terjedelemre azonban egyelőre még csak sejthetjük: a levelezés első kötete is csupán az első életszakasz leveleinek egyharmadát foglalja magába - sok helyet kell hagyni a könyvespolcon a folytatásnak. Sajnos addig kell vámunk a mutatókra is, amíg a polc megtelik: ebből a kötetből hiányoznak, és bizony sok benne a név. Botka Ferenc oda-vissza levelezést ad, s ebben a részletében 275 levelet közöl. Összegyűjtve - és sajnos - válogatva. Elsősorban hiányzik az anyagból a feleségekkel és az édesanyával folytatott levelezések teljes anyaga, ezek ugyanis korábban már megjelentek önálló kötetekben (Három asszony és „Liebe Mamuskám!" címmel), ezért ha az olvasó majdnem hiánytalan történetet szeretne olvasni, „sajnos - ahogy az előszó maga is írja - ki kell maga elé tennie a két kiadványt is". Ez tehát még megoldható egy kis utánalapozással, az viszont már nem, hogy a kötet csak válogatott az ún. olvasólevelekből, elhagyta „a teljesen ismeretlen [?] személyek leveleit", az autogramot vagy fotót kérő leveleket, a repülőjegyet, honoráriumot vagy szerződést reklamáló üzeneteket, az el nem vállalt ankétok felkéréseit, és sajnos kivétel nélkül megszabadult „az 1924-1925 közötti évek bélyegkereskedéssel kapcsolatos leveleitől, mivel azok a »szakma« olyan területeire vezettek, amelyek kívül esnek gyűjtőkörünkön" - ez utóbbi adag igazán hiányzik, éppen tárgybeli egyedisége, sajátossága miatt. Nemcsak azért sajnálatos, hogy - többek között - a fenti levélcsoportok is kimaradtak, mert bár a sajtó alá rendező számára ezek érdektelenek, más kutatók számára talán éppen ezek adnának információt (utóbbiaknak marad az irattár), hanem főképpen azért, mert egy levelezéskötet kiadása - a magyar gyakorlat szerint - évtizedekre konzerválja saját anyagát, és újabb (javított, bővített) kiadás, ha megjelenik egyáltalán, nemigen várható húsz-harminc éven belül (s így más kutatóknak addig marad az irattár). Másrészről a kötet többet is ad, mint a szigorú értelmezésben vett Déry-levelezés. Közöl nem misszilis, akár cikknek is felfogható szövegeket, és a sorozaton belül hozza a családtagok (pl. Déry anyja és felesége) egymás közti levelezését. Ezek - bár Déryről (is) tartalmaznak információt - semmiképpen nem tekinthetők Déry Tibor levelezése részeinek. Ilyen szempontból kiváltképp „idegen" a kötettől a nagymama levele a szülőkhöz, melyet Déry születése előtt három évvel (!) írt, illetve a szintén a nagymama által, de Déry nevében megfogalmazott levél 1895-ből, amikor Déry még csak három és fél hónapos (!) volt. Ezek egy életrajzban (vagy a levelezéskötet függelékében) kiválóan megtalálnák a helyüket. A kötet formailag szakít a hagyományokkal - s vélhetően saját sorozatán belül hagyományt teremt. A régebbi levelezéskötetekhez szokott szem pl. elsőre olvasászavarónak találja a levelek sorszáma alatt közvetlen következő átvezető magyarázatokat; itt máshol „hagyományosan" maga a levél szövege kezdődik, és szokatlan a „bevett" kéziratleírások („autográf", „levelezőlap", „ceruzával írt", „német nyelvű" stb.) ikonokkal és csillagokkal való helyettesítése - elsőre ez is meglepő, de hozzá lehet szokni. Botka Ferenc a levelek közti átkötő szövegekkel vitathatatlanul regényszerűvé tette anyagát. Ezekben az érzékelhetően örömmel írt korfestő, életrajzot vázoló-sűrítő, portrékat adó magyarázatokban „cselekmény"-t, „fordulat"-okat, „szereplő"-ket említ, és a saját személyességével átélt „történet"-ben legtöbbször csak Tiborként emlegeti „hősét". A regényszerűség önmagában nem bűn, sőt... bár megjegyzendő, hogy egy levelezés önmagában is regényes: ezt a sajátosságot kihasználva alkották meg az írók a levélregény műfaját. S bár a sajtó alá rendező a férfivá érlelő szerelem dokumentumainak közlése kapcsán le is írja, hogy az „akár levélregényként is felfogható", máshol fontosnak tartja közölni, hogy „nem irodalomtörténetet írunk", vagy „nem életrajzot írunk" - mégis úgy tűnik, hogy jóval több a mondanivalója, mint azt a hagyományos jegyzetek megkívánnák. Két műfajt ötvöz: a dokumentumközlést, valamint az (irodalomtörténeti) életrajzot, és nem tud, illetve nem akar választani a kettő között. Ez ma, az eddigi „puritán" jegyzetközlő kiadásokkal szemben mindenféleképpen szokatlan újítás, s mint minden reformé, megítélése is kérdéses: az irodalomtörténész kritikusan szemléli: „szokatlan gyakorlat, némely pontokon vitatható is, mert elrugaszkodhatnak a feltételezések, lemaradhatnak a konkrétumok" (Tarján Tamás: A regények vére. Könyvhét, 2007. márc.), az irodalmi hetilap prózaszerkesztője pedig éppen ellenkezőleg: „a levelek közlője egyáltalán nem a szokásos 107
