Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11. szám - Miskolczi Miklós: Szabadka elvesztése (90 éve történt: 1918. november 13., este 7 óra)
A főkapitány Szabadka-Skopje hasonlata talán jó alkalom arra is, hogy feltegyünk egy kérdést. Vajon, hol hibázott a kiegyezés utáni magyar nemzetiségpolitika? Mit vétettek el a Monarchia magyar politikusai, hogy a messzi múltba veszően mindig „magyarpárti", római katolikus szabadkai bunyevácok, 1918-ban, a történelem során először, inkább a szerbek oldalára álltak? 1743-ban és 1779-ben Mária Terézia magyar királynő kezéből még boldogan elfogadták a mezővárosi, majd a szabad királyi városi rangot. Mindkét jeles alkalommal Vojnics nevű bunyevác városbírót választhattak. A 12 tagú elöljáróságokat is bunyevác többség jellemezte. Nem is szólva a két nép hagyományos barátságáról. Hogy amíg a görögkeleti vallású szerbek jobbára az ún. 8. körben (kerületben) elkülönülve éltek, a magyarok és bunyevácok Szabadkán általában is, de főleg az ún. 4. és 5. körben vegyesen laktak. Szívesen házasodtak is egymás között. Beszélték egymás nyelvét. Történelmi időkben talán a közös római katolikus vallás tette ezt. De csupán a század elején megindult lassú szekularizációval mégsem indokolhatjuk a látványos változást. Nevezetesen, hogy a harmincezemyi szabadkai bunyevác behódol az alig két és fél ezernyi szerb ideológiájának. Ha ugyan valóban behódolt. A magyar lakosság (a város felének) ideológiai megdolgozására is gondoltak. És ebben részt vállaltak egyes bunyevác származású, de magyarul is prédikáló katolikus papok. Ilyetén (nem úgy, mint például Erdélyben) a szabadkai magyarok templomaikban sem találtak gyógyírt nemzeti bánatukra. Ismerjük Vojnits Dezső prépost plébános újévi prédikációját (1919), amelyet nem szégyellt a szabadkai Szent Teréz-templom (a Nagytemplom) szószékéről elmondani: „...A hívők erőforrása a mennyei atya akaratának teljesítése. Mit kíván tőlünk a mennyei atyánk? Azt, hogy itt a földön egymást mint testvérek szeressük. Látjátok kedves híveim, Jézus az egész emberiségért áldozta fel önmagát, előtte nem voltak nemzetiségek, előtte minden nép, minden ország lakossága egyformán kedves, ő minden embert üdvözíteni akart. Ezért kedves híveim, kell, hogy mi is minden népet és nemzetiséget testvérünknek tekintsünk. Különösen a megszálló szerb katonaság iránt viseltessünk testvéri szeretettel és baráti jóindulattal. Mi szerb testvéreinknek nagy hálával tartozunk, mert itt a rendet fenntartják, őrzik a vagyonúnkat. Nézzük csak, mi van odaát Magyarország meg nem szállott részén. Nincs sem élet, sem vagyonbiztonság, az emberek nem mernek jó ruhában az utcára kimenni, mert leveszik róluk a forradalmárok. Ezért, kedves híveim, azokra ne hallgassatok, akik a jó viszonyt, amely a város lakossága és a szerb katonaság között fennáll, meg akarják zavarni. Mert az ilyenek csak nektek akarnak ártani. S vajon kik az ilyen rendbontók? Akik lövöldöznek eldugott fegyvereikkel, akik becsempésznek lázító iratokat. Az ilyeneknek fáj az, hogy itt rend van, fáj az, hogy a békés polgárokat nem bírják házaiból kiűzni, hogy aztán ők szabadon garázdálkodhassanak..." A kedves hívek február 15-én a városháza előtti Eötvös utcában rendezett ünnepségen megtekinthették, hogy a megszálló szerb és francia tisztek ünnepélyesen feldíszítik egymást katonai érdemjelekkel. A kiállított szerb és francia zászlóaljak végül rezesbandakísérettel elvonultak az érdeklődők előtt. De nem a városból! Azt, hogy most már mindig így lesz, leginkább a kikényszerített hűségeskük sugallták. Előbb a Narodna Upravára, majd az sz.-h.-sz. királyra kellett (volna) felesküdni minden állami és városi alkalmazottnak. Az önmagában is átláthatatlan helyzetet az bolondította meg igazán, hogy a magyar kormány(ok) fejüket a homokba dugva úgy viselkedtek, mintha a megszállt délvidék, s benne természetesen Szabadka, csak ideiglenesen szakadt volna le az anyaországról. Sőt! Alapvetően nincs is elszakítva! Tehát Magyarország jogot formált az adószedésre, a katonai sorozásra, a törvénykezésre, ami eleinte valóban magyar nyelven, a magyar törvénykönyvek szerint működött, a közigazgatásra, a vasút irányítására, a vasutak jövedelmére, a vasutasok kinevezésére, de még a közalkalmazottak fizetését is Magyarországról folyósították. Már ameddig bírta a magyar büdzsé! Nem sokáig. A háborúban elerőtlenedett, a forradalmaktól zavart Budapestről eleinte kifejezetten 48
