Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Simoncsics Péter: Egy „sportember” emlékezete (Kontra György (1925–2007))
A szögletes mozgású, rideg Hitler paranoiás volt ugyan, de a Harmadik Birodalom nem volt az. Nem az volt, hanem precízen működő embertelen államgépezet. Sztálin ugyanúgy paranoiás volt, mint Hitler, de jobban álcázta magát. A különbség mégsem ebben állott, hanem főleg abban, amit azonban csak sokkal később, végeredményben csak a 70-es években, Szolzsenyicin munkáiból ismerhettünk meg teljes mélységében, hogy a paranoia nemcsak Sztálinnak, de egész birodalmának volt a mozgatója, ahol paranoiás volt mindenki, le az utolsó falusi párttitkárig: a szovjet rendszerben ez a betegség volt a kiválasztás, a mindig kockázatos előmenetel alapja. Karácsony Sándor patriarchális magyarságának szemszögéből nézve a germán precizitással működő embertelen társadalom képe azért volt félelmet keltő, mert átültetése, magyarországi megvalósítása küszöbön álló, reális lehetőség volt, a keleti despotizmusé - nem. Amit meg ez utóbbiból Karácsony Sándor, másokkal egyetemben, láthatott, a bajszos-pipás, huncutul mosolygós orientális- kaukázusi patriarcha Sztálin-kép (az álarc) nem volt fenyegető, mert közel állott a magyar hagyományban otthonos Karácsony Sándor számára jól ismert Mikszáth rajzolta nagyúr, egy Pongrátz gróf, egy Balassa báró, egy Zrínyi Miklós alakjához, aki „nyájas tudott lenni, mint egy király". Ez az „altatás" viszont a szovjet propaganda sikereként értékelhető: egyetlen kedélyes figura fényképével meghódítani a fél világ szívét kétségtelenül „gazdaságosabb" megoldás volt, mint a nácik impozáns éjszakai „fáklyás" parádéival a világ másik felét. Karácsony Sándor azon kevesek közé tartozott, akik átláttak a náci propagandagépezeten, és tisztában voltak a nácizmus (általában minden tömegmozgalom) természetével: „Propaganda, agitáció és iskolán kívüli népművelés más-más célkitűzéssel, eltérő módszer alkalmazása mellett, különböző eszközök segítségét véve igénybe, voltaképpen egyet akarnak: a közvélemény irányítását. (...) Reformkorszakokban meg szinte túlzott mértékben kap hangsúlyt a közvélemény, öregeket átképeznek, ifjakat nevelnek rá, mert azt hiszik, a közvélemény a közösségek célkitűzéseivel azonos erő, s ilyenkor a pedagógia nem is szokott akkora gondot fordítani az ész kiművelésére, mint nyugodtabb időben, inkább a szívre igyekszik hatni és a vágyakat, az akarat rugóit próbálja befolyásolni, ha lehet, irányítani is. Mindez rendjén való volna, ha sikerrel járna. Még akkor is hagyján volna, ha annyira-amennyire meglenne a látatja, vagy ha hébe-korba meg lehetne ütnünk, akárcsak a főnyereményt. Nagy baj, hogy kivétel nélkül mindmáig fordítva történik. A közvélemény szuverén. Agitáció, propaganda, iskolán kívüli és iskolai nevelés csak saját belső törvényei szerint befolyásolhatja. [...] Látszólag más eredményre juthatnánk, ha azonosnak vennők a közvéleményt az utca hangulatával, vagy a hordó tetejéről hangolható tömegek tetszés- és nemtetszés-nyilvánításával, apróbb- nagyobb társaságok suttogóbb-hangosabb szavával. De hát mindez sem egyenkint, sem összesen, sem a felsorolásból kimaradt, odasorolható egyéb válfajaikkal együtt nem a közvélemény. Ezek ugyanis valamennyien tömeg lélektani jelenségek, a közvélemény viszont: társaspszichologikum. Olyasvalami, mint a nyelv vagy a szokás vagy a mítosz. Két fél kell a közvéleményhez, legalább két ember szükséges hozzá, a tömeg, ha ezerfejű is, mindig egységesen nyilvánul. »Mint egy ember« - így szokták aposztrofálni s csakugyan úgy is viselkedik. Úgy haragszik, örül, lelkesedik, ítél, tör- zúz, alkot, csendesedik le és enyészik is el, »mint egy ember«. Agitáció, propaganda, iskolán kívüli nevelés és az iskolai nevelés »egyéni ráhatásai« mind csak a tömeggel szemben érvényesülhetnek, mert a tömeg mindig »egyénileg« viszonyul, nem társaspszichológiai törvények szerint, mint az egyén. A tömegre igenis lehet hatni agitációval, propagandával, iskolán kívüli neveléssel, sőt az iskolai nevelés »egyéni ráhatásaival« is. Lehet rá eredményesen, elég tartósan is, de a hatás eredményéből sohasem válik közvélemény, mert - ismétlem - a közvélemény társaspszichologikum, két fél, tehát legalább két ember egymásravonatkozása" (A magyarok kincse. Exodus, Budapest 1944. Közvélemény és nevelés című fejezet I. része 3-4. lap). Átlátván a náci propagandán, azt mélyen megvetette, ugyanezért nem is hitt neki. 75
