Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Simoncsics Péter: Egy „sportember” emlékezete (Kontra György (1925–2007))

szorítania, hajtásait az utolsó szemig, sőt az alá visszametszenie, hogy ezek az erők az ún. rendszerváltás után csaknem húsz évvel sem képesek föltámadni, kisarjadni és jelentős vonzóerőt gyakorolva széles körben hatni a társadalomban. Mint a keleti despotizmus idején gyerekeskedő (1946-ban születtem) és fölnövő, majd fölnőttként is huzamosan abban élő individuumnak nincs semmiféle „egyesületi" közösségi élményem, amire nosztalgiával tekintenék vissza: egyházi közösséghez soha nem tartoztam, és bár voltam úttörő és KISZ-tag meg szakszervezeti tag, a velük járó kötöttségeket azonban mindig „kényszernek" éreztem, és azóta is, 1989 óta is, gyanakvással szemlélek mindenféle egyesülést, légyen az egyházi vagy világi (hogy pártokról, pláne párttagságokról ne is szóljak), és ezzel, úgy gondolom, nem vagyok nemzedékemből egyedül. A háború előtti helyzet a mostanitól radikálisan különbözött, akkor a tennivágyó (fiatal) emberek fönntartás és belső gátlások nélkül csatlakozhattak ehhez vagy ahhoz a spontán alakulathoz, civil szerveződéshez, és többnyire meg is találhatták bennük a maguk feladatát és helyét. így volt ez még 1941-ben is, amint föntebb Heller Györgytől olvashattuk.

Karácsony Sándor és vele Kontra György 1945 utáni társadalmi aktivitásának és közéleti szerepvállalásának másik mozgatója az a reménység volt, hogy a szovjetek nem fognak túlzottan beleavatkozni a magyar életbe, nem akarják „civilizátor" módjára átszervezni a magyar életet, ahogy a németek esetében a világháború előtt és alatt az egyre erősödő náci befolyás, majd a német megszállás idején joggal félni lehetett. E reménységükkel nem voltak egyedül: „Az angolszászok elmennek [ti. az európai kontinensről. S. R], az oroszok ittmaradnak. S valószínű, hogy az oroszok nem is lesznek imperialisták: korrektek lesznek, betartják a békeszerződést, nem falnak fel kis népeket, lehet, hogy arra sem kényszerítik őket, amitől sokan félnek: nem kívánják, hogy a nyugati peremnépek a Szovjet tagállamai legyenek... Beérik az országokban egyfajta rózsaszín demokráciával" (Márai Sándor: A teljes napló, 1945. Helikon, é. n. 180.1.)

Ma már látjuk, hogy ezek a remények nem teljesültek, de utólag könnyű okosnak lenni. Első pillantásra naivnak ítélhetnénk a szovjet megszállással beköszöntő új rend iránti jóhiszeműségüket, illetőleg a vele szemben táplált elvárásaikat. Pedig nem voltak ők naivak, pontosabban nem naivak voltak, hanem és csupán rosszul tájékozottak a Szovjetunió természetét és Magyarországgal (továbbá természetesen Kelet-Európa újonnan meghódított régiójával) kapcsolatos szándékait illetőleg. Ha belegondolunk, nem lehet őket ezért sem szemrehányással illetni. Karácsony Sándor már a háború kitörése előtti évtizedekben érzékelte, hogy a német nemzeti szocializmus szelleme a hazai merev kasztrendszerre települve halálos veszélyt jelent a magyar társadalomra nézve, akadályozza megújulását, elszakítja saját hagyományaitól és egyetemes (európai) gyökereitől. Ezt a veszélyt a bőrén érzékelhette a kor magyar embere, amennyiben volt kellő mélységű történelmi ismerete, és judíciuma (ami nélkül különben az adatok ismerete teljesen felesleges). Kevesen voltak ilyenek akkor közöttünk, mert a Trianon-szindróma és a vele járó sokk vakká tette legtöbb honfitársunkat az ország (és a társadalom) egyéb problémáival szemben, amint ezt máig hatóan érzékelhetjük. Azt is mondhatnánk, hogy nem látták a fától az erdőt. Karácsony Sándor látta, látta az ország szociális problémáit, látta a faji kérdésben (minő rossz kérdés!) rejlő rossz válasz veszélyét, látta az ország pária voltát Európában, látta a szomszéd népekkel való megbékélés szükségességét, és látta, hogy az ezekre a kihívásokra adott rossz válaszreakciók hogyan szaporodnak el gomba módra az egyre nagyobb teret nyerő Harmadik Birodalom árnyékában. Amit viszont nem látott jól, az a szovjet birodalom természete, s amit éppen azért nem láthatott jól, mert a másik veszélyforrásra, a Harmadik Birodalomra figyelt erősen, amelynek középpontjában a náci propagandagépezet mechanizmusa állott.

74