Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Németh István: Mini(mális) próza
Németh István Mini(mális) próza Megkezdtük a 2008-as esztendőt is, immár a 13. napját fogyasztjuk, igaz, még csak az elején tartunk, nemrég kelt föl a Nap, tél lévén, alant repül, mint a fáradt madár, ahogyan Petőfi mondá, ha nem csal az emlékezetem, mely igencsak megcsalogat így 77 fölött. Különben az idő enyhe, az ég kicsattan, mintha tavasz akarna lenni, pedig még a tél derekát se értük el egészen, a levegő hőmérséklete plusz négy fok, délutánra kilencig emelkedik az időjósok szerint. Ilyenre szokták mondani, hogy gyönyörű időnk van, csakugyan az van, megvidámodva szedem a lábamat az út közepén, hátam megett az alant repülő Nappal. Követve hosz- szúra nyúlt árnyékomat. Nem állom meg, hogy le ne mérjem. Huszonhat lépés. Ennek, ugye, tizenhárom a fele. Ha még ennyi évet szánna rám az Idő, elérném a kilencvenet. Ilyen képtelen dolgok foglalkoztatnak. Meg az, hogy ma reggelre kelve, minden előzetes rágondolás nélkül, tehát mint derült égből a villámcsapás, egy név ugrott be szikkadó agyamba. Nem is akárkinek a neve: Fassola Henriké! Évtizedekkel ezelőtt álltunk Egerben gyönyörűséges kovácsoltvas kapuja előtt. Hát akkor most, annyi év után hirtelen honnan jött elő? Akkor, amikor már valamelyik közeli barátom neve se akar beugrani egy istenért se. Úgy se, ha segítségül hívom az ábécé összes betűit. Úgy se, ha fél napokat gyötröm vele az agyamat. Az agyamat, amiből lassan már minden kihullik. S végre, harmadnapra, amikor nem is gondolok rá: Nagy Sanyi! Hát persze, hogy a Nagy Sanyi. De a Fassola Henrik? S annyi év után! S akkor, amikor rá se gondoltam, sem a nevére, sem a díszkapujára... Tovább bandukolva az úton, néhány perc múlva újra lemérem az árnyékom hosszát. Most már csak huszonkét lépés. Persze a téli Nap, a fáradt madár, valamivel magasabbra emelkedett. Rövidülnek az árnyak. * Enyhe, tavaszias idő a tél kellős közepén. Az emberek rövid ujjú pólóban mossák a gépkocsijukat. Mindenki a szokatlan időjárásról beszél. Az Északisarkon olvadnak a jéghegyek, Indonéziában, Floridában tombol a szökőár, a szélvihar. A meteorológusok általános fölmelegedéssel ijesztgetnek bennünket. Tágul fölöttünk az ózonlyuk, vékonyodik a Föld körül a bioszféra. Mindebből jómagam csak a tavasz túl korai leheletét érzem. És élvezem. Fölöttem fényes, ragyogó, tiszta égbolt. Az arcomon érzem a Nap melegét, simogatását. Boldog és jól vagyok. Igen, jól. Mintha angyalok között sétálnék, pedig csak a megszokott utcán. Se hó, se sár, az utak szárazak. Az őszi avar is száraz. A tollászkodó szellő 53
