Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Németh István: Mini(mális) próza
még annyira erőtlen, hogy egy száraz falevelet se képes fölemelni. Ha egyet- egyet elkap, megcsúsztatja a járdán vagy a kocsiút betonján. Maga előtt tereli. Csak ezt a finom, halk neszezést hallani. Ahogy egy rég lehullott, megszáradt, összesodródott falevél elsuhan előttem a járdán. Olyan szép minden, hogy megjavulok általa. Egyszerűen jó leszek. Mintha magam is afféle angyallá változnék. És hálával telik meg a szívem. A gyönyörű valamiért, amit megnevezni se tudok. Sodródnak előttem a falevelek, cicázik velük az álmából ébredő szellőcske. Tél közepe van, ragyogó éggel, tavaszias szellőcskével. Messze, fönt Északon csakugyan olvadnak a jéghegyek? Valami készülődik? Belefúrom az arcomat a Nap arcába. Pirkad, de az utcai lámpákat még nem oltották le, az egyik az ablakom alatt áll, az ágyamból, a félrehúzott függöny jóvoltából a burájára látok. Csepereg, vagy inkább talán csak szitál az eső, ezt ugyan nem látni még a villany fénykörében sem, de hogy esik, abból megállapítható, ahogyan időnként a bura pereméről lecseppen egy-egy kövérebb szem. S ahogy ez a kövér esőcsepp lehull, egy pillanatra átvilágítja a burába zárt villanyégő. Csakugyan egy pillanatra, míg az esőcsepp az égő fénykorén lezuhan. Olyan, mintha nem is vízcsepp volna, hanem égkő, gyémánt. És csakugyan az: az Ég köve kora reggeli ajándékként annak, aki előtt megmutatkozott zuhanó gyémántként egy közönséges esőcsepp. * Ha tudnék bánni a kamerával, lesből kisgyerekarcokat filmeznék. A pólyásoké- tól kezdve úgy négy-öt éves korukig. Lehet, hogy valaki ezt már rég megcsinálta helyettem, mégis belefognék, mert én bizonyára másképp csinálnám meg. Illetve én nem csinálnék semmit, csak járnám az utcákat, az országokat, a világot, s rejtett kamerámmal rögzíteném, ami a kicsik arcáról felröppen. A mosolyukat, a fintoraikat, azt, ahogy eltörik a mécses, a sírásukat, a kacagásukat. Azt, ahogy alszanak a babakocsiban. Ahogy kerek szemekkel rácsodálkoznak az ismeretlenre, az először látottra. Az arcuk hamvasságát, az ártatlanság és tisztaság e világi csodáját. Nyújtózkodásukat, mozdulataikat, első lépteiket, ezeket a bizonytalan számypróbáltatásokat, mert valójában erről van szó, hiszen röpülni szeretnének, miként már a pólyából kibontva örömükben röpköd kezük-lábuk. Meg aztán ahogy a veszélyt keresik, egyensúlyukat próbálgatva a járda „magas" peremén. Ahogy boldogan, ravaszkodva belegázoltak az útjukba eső tócsába. Folyton őket filmezném, a kicsinyeket, akik még nem tudják, s épp ezért olyanok, amilyenek, nem tudják, hogy csodálatos, gyönyörű szárnypróbálgatásukkal átlépték a Végzet kapujának küszöbét. * Egy giliszta vonaglik a betonjárdán. A társai már nem, mert összetaposták őket a figyelmetlen (kíméletlen?) járókelők. Egész éjjel esett, a járdát szegélyező gyepszőnyegből sokan előbújtak. Nem is a gyepszőnyegből, hanem az alól, a földből. Mert földigilisztákról van szó. 54
