Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Orcsik Roland: „Nem minden műhelytitok fennkölt és steril” (Beszélgetés Marko Čudić-tyal)

jól, elég ízlésesen reklámozni a kiadványaikat. A magyar irodalommal mindenki úgy van, hogy nem sok pénzt hoz a konyhára. Amiben lehet is némi igazság.

— Minden nehézség ellenére mégsem mondhatjuk azt, hogy nincsenek irodalmi kapcsolatformák a szerb-magyar kultúra között. Sőt, amennyiben ezt összehasonlítjuk a szomszédos népekével, akkor azt mondhatjuk, hogy a szerb-magyar viszony e szempontból akár példamutató is lehetne. Ennek mik lehetnek az okai?

— Közhelyet mondok, ha azt mondom, hogy ez az évszázados egymásrautaltság eredménye, a monarchiái közös tapasztalat, de főleg a huszadik század politikai folyamatainak függvénye, amikor a magyar irodalom egy jelentős része Jugoszláviában kezdett el íródni. Ebből a szempontból a vajdasági kulturális élet legszínvonalasabb képviselői, úttörői (Szentelekytől az Új Symposionig) voltak az igazi kapocs, az ösztökélő elem a két kultúra megismerésének maximális előmozdítására. Erősebb bármilyen ideologizált „testvériségegység" alapokon nyugvó napi politikai direktívától.- Könyved nagy része fordításelemzéssel foglalkozik. Kiváló színvonalon. A zárófejezetben Danilo Kis műveiben fellelhető magyar irodalmi párhuzamokkal, szövegelőzményekkel foglalkozol, köztük Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Juhász Ferenc, Rejtő Jenő munkáival. Esterházyval nem. Ez egy következő tanulmány lesz?- Ez azért alakult így, mert csak egy irányban figyeltem ezeket a párhuzamokat, tehát arra koncentrálva, hogy Kis műveiben próbáljak felfedezni olyan utalásokat, intertextuális betéteket, nyílt vagy rejtett idézeteket, amelyek Kis „magyar olvasmányainak génjeire" utalhatnak a jugoszláv író prózájában. Esterházynál szerintem épp fordított a helyzet, ott éppenhogy Kis-hatásról lehetne beszélni, de ez valóban egy új, nagy tanulmány témája lehetne. És ezt meghagynám valaki másnak, például egy fiatal magyarországi kutatónak. Például épp Neked, Roland.- Kösz a bizalmat és a nem éppen rejtettnek mondható célzást. De térjünk csak vissza a témánkhoz. Legutóbbi fordítói műved Tolnai Ottó Költő, disznózsírból című könyvének szerb nyelvű megszólaltatása volt. Nem volt nehéz megbirkózni Tolnai Ottó rendkívül aprólékos világával, nyelvezetével?

— De, nagyon is nehéz volt, csak nem akarok most itt hősködni (ez máris hősködés, jó kis szerb-magyar szokás, nem?), és nem is biztos, hogy mindig sikerült mindent visszaadni. Ugyanakkor adott volt a szellemi-regionális, és megkockáztatnám, még az érzékenységi rokonság is (bár kevesebb érzékenyebb művészt ismerek Tolnai Ottónál), úgyhogy talán nem szorul majd újrafordításra. Ami máris egy kis elégtétel számomra. Persze ilyen hosszú könyveknél a műfordítónak sok krízise is van: hol saját magát, hol a világot, hol a szerzőt kezdi el gyűlölni. Nem minden műhelytitok fennkölt és steril, amint látod. Demisztifikálni kéne (de kéne misztifikálni) a műfordítói szakmát. Először azt. És aztán lehet, hogy maguk a szerzők is így tesznek. Holott ez is misztifikáció, nem? Hű, de belezavarodtam.

— Nyugi, ez természetes. Most min dolgozol éppen ?- Most éppen egy nagyobb tanulmányon, megpróbálom körülhatárolni az utazásregény fogalmát és műfaji sajátosságait a 20. századi magyar irodalomban. De erről nem merek sokat mondani, amíg el nem készül. Hadd legyenek nekem is apró műhelytitkaim.

52