Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 9. szám - Olasz Sándor: „Homéroszi pajzzsal a halál ellen”(Juhász Ferenc újabb költészetéről)
Pedig csak otthon voltam otthon!"; „Mert ami halál volt: az élet volt akkor abban!” (Az őrangyal és a szél); „Mi úgy vagyunk a mindené: / testünk tol a semmi felé..." (Az arany rózsafénye); „Szívedben megfürösztöm sorsomat. / Szívemben megfürösztöm sorsodat." Utóbbit az egyik József Attila emlékének szentelt versben mondja, s az olvasó gyanúja talán nem alaptalan. A kései József Attila aforizmatikus tömörségű ellentétpárjai derengenek föl. A lent - fönt, odabent - odakint, a minden - semmi. Jól ismert magyar költészeti szöveghelyekre gondolhatunk, miközben a hang, a megszólalás hogyanja összetéveszthetetlenül egyéni. A „hűtlenségbe kevert hűség / hűségbe kevert hűtlenség" poétikai értelme világosodik meg. József Attila mellett az Ének a semmiről Kosztolányijára is gondolhatunk. Ahogy a lecsupaszított, redukált nyelv képes a legnagyobb dolgokról beszélni. Angyalosi Gergely már A csönd virága elemzésében figyelmeztetett arra, hogy Juhász egyáltalán nem riad vissza a nagyon megszokott versbe építésétől sem. Igaz, a vers még az ötvenes években született. Juhász Ferenc újabb pályaszakasza mintha visszakanyarodna a folklóremlékeket idéző közlésekhez, s olykor a rímelés, strófaszerkezet, a ritmika is a népdalt eleveníti föl. A sokaktól bonyolultnak és érthetetlennek tartott költő ilyen sorok leírásától sem riad vissza: „Szívében, ami lehet, I s az is, ami nem lehet". (Mi van a vers szívében?) Másfél évtizeddel ezelőtt egy költészetét tárgyaló újvidéki konferencia utószavában azt mondta Juhász Ferenc, hogy „a létanyag roppant tűzsúlyától gyémánt-tisztává és gyémánt-keménnyé égő frázisok a legmaradandóbbak a költészetben". Amikor egy-két sor befejezett lét-igazság tud lenni. Ahogy az Arany János-i modalitású Halandóság-mámor kezdődik: „Az idő, mint levelek / életünkről lepereg." A létösszegzésekbe igen gyakran epikus elemek vegyülnek. Első helyen a gyermekkor emlékei: a Tópart utcai sár, a szülők gyötrelmes élete, a kiválás, kitörés kényszere. Vagy könyvnapi találkozás Móricz Zsigmonddal. Leginkább talán Az őrangyal és a szél című versben, mely az anyai figyelmeztetésre („Az őrangyal mindig ott áll a hátad mögött") és a jóslat elmaradására, az „Angyal nem volt sehol" monoton ismétlődésére épül. A kérdések és válaszok tömörek és látszatra egyszerűek. Pedig mögöttük „olyan bonyolult halmazok és szövevény-gomolyok sötétlenek, amelyek több száz oldalas könyvet kérnének". Ez volna Juhász Ferenc őszikék-korszaka? A hasonlóság kétségtelenül szembeötlő. Hiszen a Kapcsos könyv írója is könnyebbülést talál a versírásban. Juhász őszikéiben nem dominál a lemondás és a búcsú. Igaz, az Együgyű máglya az akadémia nagy magányosának depresszióját énekli vissza: „Minden elmúlt nappal az élet-nap kevesebb. Menedéket múltban, jövőben nem keresek." Az önkicsinyítésnek viszont nyoma sincs, a korábbi nagy lírai korszakok lázas újrateremtése folyik, mely semmiképpen sem belesimulás valami elkerülhetetlenbe, inkább lázadás, tiltakozás. Az önmagát megújító sokszínűség és sokrétűség azonban roppant változatos „tenyészetet" állít elénk mindkét költészetben. A tenyészet országa - mondhatjuk az 1956-os összegyűjtött versek címével. Van Az őrangyal és a szél kötetben egy Juhász Gyula emlékének adózó vers, A szívre tett kalap a címe. A megidézett szakállas, ikonarcú, Szegedbe zárt költő gyönyörű versében azt írta, hogy hangszer volt Isten kezében. Juhász Ferenc a jó, hű, nagy „kozmosz-hegedű" szerepére vágyik (Ragadozó hártya-szegénység). Hogy „világot kimondó szabadság, szabad mámor-ének" lehessen, „virágzó végtelen". „Aki sorsával száll, mikor sorssá döbben!" A kívánság teljesült. 87
