Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 9. szám - Szuromi Pál: Nemes egyszerűség, plebejusi méltóság (Sümegi György legújabb köteteiről)
Szuromi Pál Nemes egyszerűség, plebejusi méltóság Sümegi György legújabb köteteiről Az elsőknek, az élenjáróknak egyre-másra tetemes becsületük van. Mind a sportban, mind a művészet szférájában, nem is szólva a tudományos kutatómunkáról. És ez így természetes. Mert az újításokhoz, a meglepő felfedezésekhez korántsem elegendő az acélos akarat, az erkölcsi bátorság. Itt azért a fizikális, környezeti és szellemi pozíciók különös összjátékáról is tudomást kell vennünk. Más kérdés, hogy a prominens élenjárásnak is akad hátulütője. Az utókor képviselői ugyanis sorra-rendre kiderítik: ebben is, abban is, amabban is bakiztak, tévedtek nagyszerű elődeik. Igaz, e vétkekről amolyan jóságos, megengedő modorban beszélnek. Mintha az előrehaladó idővel egyre bizonyosabbak lennénk a kikezdhetetlennek tetsző igazságok megragadásában. Legalábbis ez a reményünk. Elvégre tisztes elszántság és hit nélkül semmiféle komolyabb munkába nem érdemes belefognunk. Mi sem nyilvánvalóbb, minthogy e röpke jegyzetet leginkább Sümegi György művészettörténész legújabb könyvei indukálták. Az ismert kutató ezúttal meglehetősen eltérő kultúr- és téridőrétegekben vizsgálódik, amelyek alig-alig érintkeznek egymással. De annál több közük van a korábbi időszakokban folytatott szakmai, tudományos megközelítésekhez. Engem történetesen a Nagy István-kötet megjelenése lepett meg igazán. Már az is szokatlannak tűnt, hogy a szerzővel szinkronban Lóránth László neve is ott szerepel a címlapon. Ám ennél is fontosabb, hogy e kiemelkedő festő életművének feldolgozása igencsak befejezettnek látszott. Most mégis úgy tetszik: szó sincs ilyesmiről. A szomszédos gyűjteményes kiadványt viszont félig-meddig ismerősnek éreztem. Sümegi tudniillik máskor, többször is foglalkozott a kiskunsági plasztikai madonnák műtörténeti kérdéskörével. És csakugyan: a Szakrális emlékek a Duna-Tisza közéről című összeállításban egy némileg átdolgozott, javított és bővített változattal találkozunk. Akárha a szerző kimondottan tisztes, kitartó szellemi hosszútávfutó lenne. Tudjuk: művészeti kiadványoknál a külső megjelenésnek, a vizuális vonzerőnek fokozott jelentősége van. Itt mégis egy meglepő, kissé zavaró léptékvesztésről kell tudomást vennünk. Mert amilyen tiszta, eleven és megnyerő képzetet nyújt a néprajzi vonzatú kötet borítója, úgy ezt a Nagy István-könyvről már aligha lehet elmondani (Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség és História Ecclesiastica Hungarica Alapítvány kiadványa, Juhász Nyomda Kft., Szeged, 2006; Pallas - Akadémiai Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007). A festő jellegzetes erdélyi tájrészlete tudniillik félig- meddig eltompul a sötét alapozású környezetben. Tán túlságosan finom, bátortalan a kép kiemelése? Vagy maga a repró is kétes minőségű? Nem tudom pontosan. Legfeljebb annyi bizonyos: jelenleg alig érzünk valamit a „székely Rembrandt" férfias, monumentális erejéből. Nekem mindenesetre a hátlapon látható pasztellkészlet fotója sokkal inkább felidézi 88
