Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Tódor János: Alkalmi munka
4. Nincs még öt óra, amikor baritonos ultrahangján megszólal a kaputelefon. A Tulaj hangját hallom: csipkedjem magam, mert már magasan jár a nap. Mit mondjak, nem vagyok oda az örömtől, de nincs mit tenni. Nem vagy te normális, duzzog bennem a széplélek, hogy egy ilyen ragyogónak ígérkező szombati napon képes vagy elmenni trógerolni. No, de az ígéret szép szó, márpedig én megígértem az ismerős Tulajnak, hogy beállók az építkezésre alkalmizni. Megegyezésünkkor piszkos anyagiakról nem esett szó, bár ő tréfásan megjegyezte, hogy engem biztosan nem vet fel a pénz. Mindemellett, hogy ez magánügy, el kell ismernem, beletrafált. Középkorú figura a Tulaj, azok közül a szarrágók közül való, akik azt képzelik magukról, hogy jópofának szánt obszcénkodásaikkal mindenkit paffra tesznek. Az ilyenek szoktak alattomosan, mintha csak véletlenül járna arra az egyébként a sebességváltón nyugvó kezük, benyúlni a stoppos lányok szoknyája alá, miközben fapofával bámulják az utat, és csonkig ég szájukban a Marlboro. Az igazságos Mátyásról elnevezett kacskaringós szerpentinen autózunk, s a Tulaj egyre jobban lelombozódik, mert nem veszem a lapot, nem vagyok hajlandó együtt röhögni vele azokon az idiótaságokon, amiket szórakoztatásomra talál ki. Még el sem kezdődött, de már most unom az egészet. Villaként előadott, ám azok eleganciáját nélkülöző családi téglamonstrumok mellett húzunk el. Némelyik már első látásra is a célszerűtlenség házi kápolnájának tetszik, amihez az ember kénytelen mindjárt odaképzelni az OTP - Mammon hitel- és kölcsön- levelekkel kitapétázott oltárát is. Jól tudom persze, hogy panelban felnevelt irigységem délibábos tréfálkozásai ezek a torz látomások, amelyek még abból az időből maradtak vissza tudatalattimban, amikor pontosan ezen a hegyen újságkihordónak álcázva magam, maszek szociológiai felméréseket végeztem. Bevallom, olykor-olykor kafkai szorongás vett rajtam erőt, amikor a folyosó hosszúságú, vagy éppen csarnoknyi előszobákban várakoztam, mert ezen a környéken nem volt szokás hellyel kínálni az újságpénzt kunyizó, előnytelen kinézetű alakokat. Akkor még igyekeztem megérteni ezeket a gyeses vagy csupán háztartásbeli anyukákat, akik egy, maximum két csemetéjükkel lakták be a családfő esti hazatértéig a hat-nyolc szobás minikastélyokat. A sóhajtozva unatkozó asszonyok egyikével-másikával szorosabb kapcsolatba is sikerült kerülnöm, no persze csak szigorúan konspirativ módon és alkalmi jelleggel. Mostanára csak irigységem maradt újgazdagék palotái láttán. Mire mindezt végiggondolom, mert hogy a Tulajt nem éreztem elégnek ahhoz, hogy megosszam vele, már meg is érkeztünk. A kétszintesre készülő ház emeletének falazása vár ma ránk, pontosabban a kőművesekre, akiket arról lehet megismerni, hogy a Tulaj kitüntető, behízelgő alázattal érdeklődik az éjszakai nyugalmuk felől. A csomagtartóból zöld csatos üveg kerül elő, a szalonnával, kolbásszal és kenyérrel egyetemben. Elsőbbre, lévén még csak fél hat, egy kis kaparós reggeli beöntésre kerítünk sort, ahogy a töltögető Tulaj mondja. Magától értetődőnek veszem, hogy én is kapok a szilvát sejtető párlatból, holott, mint az később kiderül, ez korántsem az. Akiket én, még a pálinka előtt, hozzám hasonló culágemek néztem, merthogy a kőművesek olyan fensőbbséggel mozogtak, mintha nem is kemény hétvégi pénzért, hanem fene nagy szívességből lennének itt, szóval a katonai zsávolyos és az Adidas melegítős érettebb korú fiatalemberek, nos ők is tulajdonosai az épülő társasháznak. Persze, ha figyelmesebb vagyok, nem pedig marhára álmos, ezt rögtön kiszúrhattam volna választékos beszédmódjukból, középerős, enyhe fejbiccentéssel kísért alkalmazotti 79
